2014. november 10., hétfő

KÖLTÖZÉS

ezentúl itt érhető el az új tartalom.
még bütykölés alatt áll az oldal,
ám használható állapotban van már.
az eddigi cuccokat egyelőre a
Puritán-ra kattintva találjátok meg.
lassan elindul a fórum is meg minden.
buli lesz :)

egyedülálló vs. kapcsolatban

*****
tizenkét éves lehettem, amikor keresztanyám azt mondta:

"ha valaha valaki feleségül fog akarni venni, 
az csak a szép hosszú szempillád miatt lesz,
különben nem tudom elképzelni, hogy egy 
ilyen nehéz természetű ember kinek kéne."

amúgy nagyon szeret keresztanyám. 
csak nincs mindig jó véleménnyel rólam.

*****

azóta négyszer megkérték a kezem. 
mind a négyszer nemet mondtam. 
egyik-másik esetben hangos nevetés tört fel belőlem. 
csak egy alkalom volt, amikor el is gondolkodtam rajta, hogy vajon akarom-e. 
kb hét percig gondolkodtam. csak aztán röhögtem. 
de az a hét perc több volt, mint amivel az előző próbálkozókat megtiszteltem.
a legtöbb komoly kapcsolatom (öt darab két-három éves, két darab féléves, és néhány három-négy hónapos) azért ért véget, mert túl komolyra fordult, én meg rückwerz-be kapcsoltam.

ehhez képest elég későn tudatosítottam, 
hogy rendelkezem a notoriózus "commitment issue" tulajdonsággal.
borzasztó meglepő. tudom. (szarkazmus)


kiráz a hideg a gondolatától is annak, hogy valakiéhez igazítanom kell az életem.
főleg, hogy olyanokat szoktam csinálni, hogy hajnali négykor megébredek,
hogy én márpedig most elmegyek biliárdozni vagy bulizni vagy fene tudja.
olyan is volt, hogy arra ébredtem, hogy megnnék egy kávét a vonatállomáson.
olcsó, szar, forró kávét műanyagpohárkából kis műanyagpálcikával benne,
amivel kiszúrhatom a szemem. vagy rághatom. néha felültem az első vonatra,
ami jött, máskor csak elbeszélgettem egy-egy seggrészeg hajléktalannal.
vagy szóba elegyedtem a Koronáról leszálló hülye külföldi turistákkal,
akik valami baromságot kérdeztek, mert abban az órában én tűntem a 
legcivilizáltabbnak az egész vonatállomáson, akit meg mertek kérdezni,
hol a legközelebbi diákszálló. 
egyszer megszerveztem egy hatalmas egyszemélyes kocsmatúrát.
kocsmáró kocsmára jártam s mindenhol kikértem a bárnál egy fél deci
ócska citromos vodkát, felhajtottam, odabasztam a poharat, fizettem,
s mentem a következőbe. jó buli volt, csak a végére nem nagyon emlékszem.
ez még akkor volt, amikor viszonylag vad és határozott voltam.
most csak olyanok történnek, hogy elmegyek egyedül ketrecharcot nézni.
körülöttem a tesztoszterontelített, falkában közlekedő, szekrény méretű pasik
értetlenül pislognak, amikor szemmel láthatóan érdeklődve figyelem a ketrecben
véres nyálat köpő telitetovált barbár harcosok játékát. körülnéznek, hogy
tényleg egyedül jött ide ez a csaj? lenyűgöz az agresszió.
az egyik legigazabb és legtisztább emberi megnyilvánulás.
a szexualitás/erotika is az. ezért szeretek sztriptízbárba is járni.
vagy sunyiban csókolózó párokat figyelni. vagy csak simán párokat.
akiken látja az ember, hogy unják egymást, mint cigány az anyja p*ját.
meg tudom saccolni elég pontosan, mióta vannak együtt.
abból, ahogy rutinosan a másik combjára helyezik tenyerüket,
mit sem sejtve, hogy ezzel tulajdonképpen a területüket jelölik.
valószíűleg nem is tudatosítják, hogy akkor csinálják, amikor
megjelenik a lokálban egy náluk jobb "minőségű" példány, aki
a partnerük esete, vagy csak simán végigszkennelte azt.

na most már... ilyen körülmények között elképzelni sem tudom,
hogy legyen valaki, akivel lenni tudnék. egy a bokámra láncolt vasgolyó,
akit húznom kell magam után, amikor elindulok. mert nincs "ha" csak "amikor".
amennyiben hozzám hasonló emberről van szó, az olyan viszonyok úgyis eleve
valamiféle korcsosult barátságba torkollanak még mielőtt kapcsolat lenne belőlük,
mert a magamfajták értékelik, ha egyáltalán akad valaki, aki ugyanilyennek
látja ezt az állatvilágot. nem kockáztatná(n)k meg, hogy holmi ideiglenes
ragaszkodást, önzetlenséget és odaadást színlelő játékkal szabotálják a viszonyt.

na nem látom éppen ennyire sötéten a kapcsolatokat. jók azok. (valamire biztos)
csak olyan kevés az olyan, amelyik igazi, játszmáktól, fölösleges komplikációktól mentes,
felemel, segít jobbá és többé válni, tanít, egyenlő mértékben nyújt menedéket és kihívást,
mérföldjáró-, nem pedig spanyolcsizma. ha nem ilyen, nem is érdemes belemenni.
elpazarolt idő az, amit nem azzal töltesz, akivel kell.
az ideális partner nem az, aki kiegészít, hanem az, aki egészként tisztel
és egészként létezik veled vagy nélküled, de saját felnőtt döntése alapján... inkább veled.

2014. október 11., szombat

súgd meg

volt egyszer egy buli, amiben egy lánnyal csókolóztam (akit szerettem),
miközben az abban az időszakban a figyelmemet lekötő férfi 
fogta a kezem, s kis disznóságokat súgott a fülembe.  igen, közben.
forgott a számban a mandulaolaj illatú lány puha, langyos, nedves nyelve, 
simogatott, markolászott, ölelt, kapaszkodott, mintha a pasi ott sem lenne, 
én meg a szabad kezemmel beletúrtam a dús, göndör hajába
a fülemen pedig éreztem a kezemet szorongató férfias érintés gazdájának 
forró leheletét, amint azt meséli, hogyan szeretne magáévá tenni.

izgalmas volt. tetszett. leginkább a helyzet huncutsága. talán az is, hogy 
egy adott pillanatban a lány válla fölött szemeztem egy harmadik emberrel.
sűrű pillanat volt. megvolt a szépsége. mégis üresnek éreztem egy kicsit.
túl sok hús és fűszer, de túl kevés körítés.

viszont nem megy ki a fejemből az a pillanat,
amikor múlt hétvégén borozunk a barátokkal,
s azt mondja a Barbár "szebbnek látlak, mint valaha".
végignézek magamon. próbálom ellképzelni magam az ő szemével.
látja, min gondolkodom, egy rövid, szkeptikus legyintéssel jelzi,
hogy hiába, mert úgyse fogom azt látni, amit Ő lát.

határozottan, barbárosan megragadja a tarkómat, odahúz magához,
s lenyom egy olyan tíz perces halk, de tiszta, struktúrált gondolatmenetű
monológot a fülembe, hogy könny szökik a szemembe attól, hogy
pislogni sem merek. a keze végig a tarkómon. levegőt is elfelejtettek venni.

nem tudnám pontosan visszaidézni az egészet, de néhány foszlány megvan még:

"nem érdekel, mi van rajtad, mit veszel fel, lehet az a világ legérzékibb fehérneműje, 
legszebb ruhája, lehet combfixes, csipke, selyem vagy bármi. meztelenül akarlak látni.
ahogy vagy. amikor meg nem vagy meztelen, elképzellek meztelenül.
nekem úgy vagy gyönyörű. nem is az a lényeg olyankor, hogy megkapjalak,
elég, ha csak nézhetlek, csodálhatlak ahogyan csak úgy vagy, huncutul nézel, 
szemérmetlenül kacérkodsz a kis szemtelen melleiddel, ahogy látom, 
hogy teljesen természetesen jössz-mész, nem szégyenled a tested.
nekem úgy vagy a legszebb. de az előbb, amikor ott szemben ültél velem,
amiatt, ahogyan rámnéztél... annál is szebbnek láttalak..."

egy idő után befejezi. vesz egy nagy levegőt. elengedi a tarkómat. végigsimítja a hajam.
elmondta az elmondanivalóját. kiadta magából.
néhány másodpercig még meredek magam elé ugyanabban a pozícióban,
amibe kényszerített. mintha a keze még mindig ott tartana. kijövök a transzból,
odahajolok hozzá, mélyen belenézek a szemébe, s azt mondom:

"az lehet, hogy Téged nem érdekel, mi van rajtam, s hogy nézek ki,
amikor éppen nem vagyok meztelen, de amikor kint vagyunk a világban,
s nem a kis buborékunkban, nem csak Miattad, hanem másokért is akakok szép lenni.
az ékszered, a koronád, a státusszimbólumod akarok lenni. 
az a nő, akit mindenki megdugna, de senki nem teheti, mert a Tiéd, 
Veled pedig nem mer baszakodni senki. pont ennek az erőnek és férfiasságnak 
akarok a női vetülete lenni, egy a létednek szánt bók. nem érdemelsz kevesebbet."

2014. augusztus 28., csütörtök

ez már az a kor

... amikor már az esküvők is lejártak.
mindenki megházsodott körülöttem, akinek meg kellett.
akinek nem, azokkal inni járunk.

hakra-vakra születnek a babák. ami nagyon jó, egyébként.
örvendek neki. tényleg.
többnyire megkoronázom örömömet egy "unfollow"-al.

ha b*ni akarok, azt hiszik, gyerek kell sunyiban.

ha beszélgetni akarok, azt hiszik, férjet keresek.

ha nem akarok b*ni vagy beszélgetni, azt hiszik,
elkapott a depresszió attól, hogy egyedülálló vagyok.

egy karrierista, erős, kicsit túl határozott, s nem kicsit fura
fehérnép vagyok, akinek nem házasságon s gyereken jár az esze,
mégis az az érzésem, azt hiszik, én csinálom rosszul,
miközben sunyiban irigyelnek.

összefutok néha egyik-másik házas ismerőssel,
s egyáltalán nincs közös témánk. semmi. tényleg. nulla.
már az időjárás sem egy jó kiindulópont.

külön bejegyzést írhatnék a süket megjegyzéseimmel,
amiket várandósokon meg friss anyukákon követtem el.
néhány példa a legjobban sikerültekből:

"hallod, ellég nagy már a hasad, állj kicsit távolabb,
ha megindul a magzatvized, ne b*szd el a cipőmet"

"ez a te babád? ja bocs. hülye kérdés, nulla pont, gondolom,
nem máséval kóricálsz. amúgy minek is hívják?
tudom, minden alkalommal megkérdezem, amikor összefutunk,
de nem bírom megjegyezni olyan hülye nevet adtál neki."

"na s milyen beteljesületlen vágyaidat próbálod majd ráerőszakolni,
amit majd nevelésnek nevezel?"

nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy nem csak én osztom az "unfollow"-okat...

2014. augusztus 4., hétfő

az apró dolgok varázsa

közelebb jön három méternél - elkezd izzadni a tenyerem,
s annyira tágul a pupillám, hogy részleges vakulást tapasztalok,
egy sötét folt közepén látom, mintha távcsövön keresztül nézném.
ránézek és HD-ban látom tízszeres zoom-al ahogyan a szája sarka rezdül,
sűrűbben pislog és elvörösödik egy kicsit minden alkalommal, amikor megmozdulok.

ránézek, miközben beszél - elkezd dadogni, elveszíti a fonalat.

ha az épületben vagy az utcán észreveszi, hogy közeledek,
megtorpan, elfelejti, merre tartott, szinte hallom a fejében a beakadt GPS-t:
"újratervezés".

egyszerre szólalunk meg, s gyakran ugyanazt akarjuk mondani.
mindenben gyanúsan egyetértünk, pedig egyikünk sem jópofizásból teszi.
néha ki sem mondjuk, hogy "én is" meg "szerintem is", mert túl sok lenne.
csak összenézünk és alig észrevehetően mosolygunk.

befejezi a mondataimat, majd amikor észereveszi, látványosan "megszólal"
az arcán a belső monológ, amiben megfogadja magának ezredszer,
hogy többet nem szólal meg, mert folyton lebukik, hogy túlságosan figyel.

mindent megjegyez, amit mondok, akkor is, ha másnak mondtam,
rég volt s ő csak véletlenül hallotta, mert amikor a többiekkel cigizünk,
pár méterre megáll tőlünk és látom, hogy néz és figyel, de úgy tesz, mintha nem is...

bármilyen kérésemre azonnal reagál, de úgy tesz, mintha mellékes lenne,
pedig tudom, hogy sokkal fontosabb dolgokat halaszt azért,
hogy az én kis jelentéktelen kívánságaimnak eleget tegyen.



nem akarok semmit. csak minél tovább élvezni ezt a táncot.

olyan, mint nyáron, kánikulában mezítláb beleállni egy langyos pocsolyába,
s érezni az alján leülepedett selymes, puha sarat, picit zavarossá tenni a vizet
tudva, hogy előbb-utóbb úgyis ki kell lépned belőle...
de most...
most olyan kellemes.

2014. július 26., szombat

A Bók

ezt most pont így írom meg félrészegen , félmztelenül, reggel nyolckor ahogy éppen hazajöttem s lehajigáltam a ruháimat az előszobában:

buli.

a(z egyik) szimpátiám valami szintje alatti csajra hajt. nem zavar különösebben, csak meglep,

mert tudja, hogy bejön nekem, s tudja, hogy tudom, hogy én is bejövök neki, 
mert a legutóbbi találkozáskor esetlenül, sután, s gyermetegen bár, 
de találkára hívott, amire végül nem került sor, mert úgy godoltam, 
ha nagyon komolyan gondolja, megkérdezi ismét, csak talán valamivel 
egyértelműbben, határozottabban. nem úgy, mintha valaki más kérdezné helyette, 
hogy "if you ever want to grab a coffee. maybe. just let me know. maybe. 
if you're in the mood to. let me know. and maybe. we... can. have. a. coffee. 
if you want to." és közben úgy vörösödött, mintha jobbról-balról pofoznám. 
pedig nem. csak kedvesen mosolyogtam. s türelmesen vártam, hogy befejezze 
véget nem érő mondatát/kérdését. mert tudtam, mit akar mondani, s nem akartam 
elbátortalanítani, mert hát mindigis az ilyen kis esetlen stréberelre buktam.

amikor a (kis)lány elmegy a mosdóba, odalépek a sráchoz (pedg korban s testben már férfi), s azt kérdezem "miért hajtasz egyértelműen szinted alatti csajra?", mire ő "because I don't think I'm man enough for you" mondta a cuki birminghami kiejtésével a kábé tökéletes kinézetű, orvosi mechatronikát végzett britt "hím", akit majdnem egy éve figyelek s próbálok megérteni. 
minden alkalommal, amikor találkozunk, globálpolitikáról, közel-keleti és vallási konfliktusokról, interkulturális kommunikációról és biokémiáról beszélgetünk, akkor is, ha egy undorítóan hangos buliban találkozunk. ha kell, kiabálunk,  megisrmételjük. üvöltve. csak hogy megértsük egymst. és ezt órákon keresztül. mindenki táncol, iszik és vadul körülöttünk. mi beszélgetünk. a tömeg kellős közepén. ordítva. dolgokról. amik nekünk fontosak. s mégis. reggel mással megyünk haza.

mert szerinte...

ő nem elég "férfi" nekem.

2014. július 22., kedd

honnan tudod, hogy kicsi neki

(vagy csak egyszerűen nincs megelégedve a méretével)

- nem sieti el a dolgokat. egyáltalán. hiába kezdeményezel, meg adsz le mindenféle jelzést, mert úgy tesz, mintha észre se venné. feszt romantikázni meg ismerkedni akar. aztán utólag rájössz, hogy azért volt az egész, mert azt akarta, a személyiségét értékeld, ha már mást nem nagyon tudsz...

- ha végre valahára sor kerül valami fizikai kontaktusra, az is elakad jó náhány találka erejéig a csókolózásnál, dryhumping-nál, természetesen ruhában, s akkor is óvatos, hogy ne legyen kivehető a méret a nadrágon keresztül, csak épp egy annyi, hogy áll, nehogy azt hidd majd, hogy meleg vagy valami. természetesen továbbra is megy az ismerkedős dolog, akkor is, ha már nyilvánvaló számára is, hogy habzik a szád sarka, s kínodban már az asztal sarkához is hozzádörgölöd, csak történjen már valami odalent is.

- amikor úgy érzi, hogy kellőképpen magához láncolt a sziporkázó egyéniségével (vagy nem, de minden áron ezt akarja elhitetni veled), lesz belőle vetkőzés is, de mindenképp rólad kerül le előbb minden ruha, s mielőtt még ő is megszabadulna az alsóneműjétől, intenziv puncifalásba meg kézimunkázásba kezd, amit ha sokáig csinál, s gyanúsan jól, mérget vehetsz rá, hogy (...vagy megtaláltad a tökéletes férfit, vagy pedig...) olyannal van dolgod, akinél jó esetben teljesítési kényszerben mutatkozik meg az, hogy nincs megelégedve a himbilimbijével, ami a hálószobán kívül úgy néz ki, hogy mindenben ő akar a legjobb lenni, neki mindig igaza van, s néha még akkor is akadékoskodik, amikor számára is egyértelmű, hogy a másik félnek van igaza.


az a baj, hogy legtöbb esetben az, akinek van mivel, nem fárasztja magát, hogy anyait apait beladjon. nőstényekre is ugyanígy érvényes: ha meg van győződve, hogy ő "jó csaj", nem csinál semmi egyebet, csak hanyatt fekszik, s arra számít, hogy a pasi majd rákuporodik, zihál s knlódik rajta néhány órát, amíg ki nem fárad s ő maga el nem jut a csúcsra. a helyzet iróniája, hogy legtöbbször pont ezek a csajok azok, akik fórumokon panaszkodnak, hogy nekik nincs orgazmusuk. (facepalm)
felmérések szerint a kismellű nők sz*pnak/b*sznak a legjobban, s a nem túl méretes falloszú férfiak nyalnak a legjobban, s ez valamelyest logikus is. kár, hogy az összes többi azt hiszi, bőven elég az, ha jó a teste, nagy a hímtagja.
(természetesen le az összes kalapokkal a kivételek előtt)

2014. július 14., hétfő

Liebster award - blogger díj

Edó barátnémtól blogger díjat kaptam. Köszönöm szépen Edóbaba :)


Nos, fogjunk bele a játékba!

Szabályok
      1. Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!
      2. Ismertesd a szabályokat!
      3. Válaszolj az általa feltett kérdésekre!
      4. Jelöld meg azokat a blogokat (5-11 blogot), akiknek továbbadod a díjat!
      5. Tedd fel a kérdéseidet!
      6. Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Edó kérdései:

1. Ha három szóban kellene bemutatnod magad, mi lenne az a három szó?

Erős, kompakt, sokoldalú.

2. Hogyan tudod megtartani az érzékenységed? Mi tartja nyitva a szíved?

A "crash and burn", "hustle and flow" hozzáálláásom az élethez. A nagyobb veszteségek, kudarcok, tragédiák az életemben arra tanítottak, hogy bármi, de tényleg bármi történjék, a világ nem fordul ki a sarkaiból, minden megy tovább. Rájöttem, sokkal könnyebb, kellemesebb, hasznosabb, célravezetőbb bátornak és optimistának lenni, ha kell, kiadni magad, ha visszaélnek vele továbblépsz, de ha nem, hatalmas ajándékot kapsz.

3. Mesélj el egy nehéz, de abszurd helyzetet, ahol pont a helyzet abszurdítása segített túl a poklon.

Erre nem tudok válaszolni, mert nem hiszek sem az abszurdban, sem a pokolban :)

4. Említs három olyan embert, tanítót, akiknek sokat köszönhetsz, akikért hálás vagy. Miért?

Az édesanyám, mert egy elképesztően bonyolult ember, aki megtanított a legtöbb lényeges dologra; a puszta létével viszont arra, hogy minden ember bonyolult a maga módján, de mindenkinek meg lehet fejteni a jelszavát, amivel nyílik, csak van, akinél kicsit több időt igényel a "hackelés".
Az az igazság, hogy sose volt igazán tantóm, példaképem, segítőm, mert egy idegesítően önálló típus vagyok, aki nem igazán hallgat senkire. Úgyhogy megelőlegezem a tiszteletem s hálám annak, akinek majd sikerül megszelídítenie, s megülni bennem a vadlovat. Hiszek benne, hogy van ilyen. S a hitemért nagymamámnak lehetek hálás. Ő mutatta meg, hogy a hit s remény is tud erősíteni, nem csak a tudás.


Kérdéseim:
  1. Ha állat lennél, mi lennél?
  2. Ha termszeti jelenség lennél, mi lennél?
  3. Ha érzelem lennél, mi lennél?
  4. Ha művészeti irányzat lennél, melyik lennél?
  5. Ha ideológia lennél, melyik lennél?
  6. Hogyan/mivel teszel általában keresztbe magadnak, mivel szabotálod akaratlanul a boldogságod?
  7. Ha korlátlan hatalmad lenne, mi lenne az első három dolog, amit változtatnál a világon?
  8. Ha korlátlan mennyiségű pénzed lenne, mi lenne az első három dolog, amit megvennél?

Akiket jelölök:

Czakó Emőke - az egyénisége, tudásszomja, nyitottsága, jó ízlése miatt
Gálfalvi Zsolt - a székely penge esze s a nagy pofája miatt
Jakab Orsolya (Jorsi) - a fantasztikus munkái s a lelke miatt (nem föltétlenül blogger, de alkot)
Jakab-Benke Nándor (Nándika) - a legnormálisabb, legjólelkűbb ember, akit ismerek (aki nem ezt gondolja, nem ismeri eléggé)
Ötödiknek jelölöm minden olvasómat, aki szívesen válaszolna a kérdésekre kommentben (akár az összesre, vagy akár csak egy-kettőre, ami elgondolkodtatott).

Köszönöm szépen.
Varázslatosan szép hetet kívánok, gyerekek!

2014. június 3., kedd

a viszony mélységének mértékegysége

mindig tartok otthon a mosdóban a szekrényben új fogkeféket.
kibontatlan csomagolásban. kékek, zöldet, rózsaszínt, lilát.
vendégfogkefének nevezem őket. külön helyük van.
amint forgalomba kerül egy, helyettesítem.

az, hogy mi lesz a fogkefével, miután "forgalomba kerül"
mindent elmond a használójával való viszonyomról.

volt olyan, hogy a csávónak reggel a kezébe nyomtam a fogkefét, 
amit azelőtt való este használt, s azt mondtam "ezt elviheted, végül is új".
az a fogkefe volt az egyéjszakás kaland fogkefe.

van olyan fogkefe, ami olyan polcra kerül pohárba, ahol én nem sokat járok,
de a használója alkalomadtán könnyen hozzáfér.
az a fogkefe a fuckbuddy fogkefe.

volt olyan, amelyik a szekrénybe került, kissé eldugott helyre,
ahol a pasim nem járt, de a fogkefe gazdája tudta, honnan kell elővenni.
az a fogkefe volt az affér fogkefe.

s természetesen van olyan fogkefe, amelyik az enyém mellett díszeleg.
az a kapcsolat fogkefe.

nemrég a kék fogkefe gazdája következetesen az enyém mellé tette,
én meg minden alkalommal kivettem, s feltettem a fuckbuddy fogkefét
a fuckbuddy pohárba a pocra, de feszt került vissza az enyém mellé.
addig játszottuk ezt a játékot, amíg belenyugodott, hogy nem ott van a helye.
ez volt a hallgatólagos tárgyalási procedúra a viszony meghatározására.

s van egy fogkefe temető. az egy olyan sötét sarka a szekrénynek,
ahol egy pohárban tartom azokat a fogkeféket, amelyeket nem dobtam el,
pedig a gazdájuk már nem jön vissza többé. azok az emlék fogkefék.

2014. május 25., vasárnap

a szapioszexualitás átka

összedugtunk. jó volt.

aztán megkérdezte, 
"mi az a Klimt"......
van az a szex, ami multiorgazmushoz vezet,
s van az a kérdés, ami multiapoplexiához...

Gustav Klimt - Der Kuss


2014. május 21., szerda

szépségadó

vannak emberek, akik annyira jól néznek ki,
hogy szerintem szépségadót kellene fizetniük.

mert a szép embereket mindenki szereti.
őket nem lehet nem szeretni.
akármit megbocsátunk nekik.
annyira szépek kívül, hogy
meg vagyunk győződve, belül is azok.
beléjük képzelünk mindenfélét.
jóindulatot, értelmet, varázst,
a kezünket, nemi szervünket.

"...van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek.
Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat
egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan
van valami magukat kellető, valami ringyószerű..." 

Márai

az értelmes, valóban jóindulatú emberek gyakran kifejezetten csúnyák.
elrondítja őket a gondolkodás, az aggódás, az, hogy szívükön viselik mások sorsát.
mély barázdák szántják át homlokukat,szemöldökük között
a gondterheltség medret váj magának.

"Még egy emelet magány.

Most írom homlokomra a ráncot,
amiről fölismerhetsz,
ha eltévedek.

Még egy emelet magány."

Hervay

újra beleolvastam régi kedvencembe, a Tonio Krögerbe.
emlékszem az érzésre, amit szorongva hordoztam magamban az iskola folyosóin, 
miután befejeztem ezt az elbeszélést egy nagyszünetben, 
arra, hogy utána (s azóta is) mennyire másképp néztem az emberekre, 
mennyire átértékelődött bennem a szépség fogalma. 
azóta nem tudok közömbösen nézni a szőkékre,
s félelemmel átitatott csodálattal figyelem a szép embereket.
(néha sztriptíz klubokban)

"Én bámulom a büszkéket és hidegeket, akik a nagy, 
a démoni szépség ösvényein kalandoznak,
és megvetik az „embereket” - de nem irigylem őket!" 
Thomas Mann - Tonio Kröger
csak 37 oldal, adj neki egy esélyt :)

2014. május 19., hétfő

beszámoló - GrandDameGentleman'sClub

na és akkor péntek este elmentünk sztriptíz klubba.

előtte bemelegítettünk egyik ismert kolozsvári magyar lokálban.
egy picike asztalnál gyúródtunk kilencen, ahogyan azt péntek este szokás,
amikor minden tele van. egy gombostűt sem lehet leejteni a központban.
parkolóhelyről ne is álmodjon az ember (annak ellenére, hogy mindenki inni megy ki,
na de nem baj, azokat az autókat majd szombat délután a másnapos gazdák elviszik).

miután kellő mennyiségű alkoholt bevittünk a szervezetünkbe ahhoz,
hogy még ne legyünk mámoros állapotban, de már jobb kedvvel vágjunk neki,
elindultunk a világ végére az ötcsillagos Grand Hotel Italia-hoz a Buna Ziua negyedbe,
mert hát ott leledzik a környék legfelsőbb kategóriájú sztriptíz klubja, a GrandDame.

meg kell hagyni, valóban a női nem olyan díszpéldányai vonaglottak a csövön,
hogy az ember nem győzte elhinni, hogy ezek igaziak (s ezalatt persze nem a kiló sminkre,
tetovált szemöldökre, szilikondús ajkakra és botoxgyanús vonásokra gondolok, hanem:)
olyan idomok, formák, feszesség, s a megfelelő helyeken puhaság gyönyörködtette a szemet,
hogy az első fél órában az összesen csak néztünk ki a fejünkből könnyes szemmel,
mert nem mertünk pislogni, nehogy lemaradjunk valamiről.

jártam már hasonló lokálokban, de ilyen nőket nem sok helyen láttam,
azt meg kell hagyni. nem hiába ötcsillagos a hely (meg százötven lej egy üveg bor).
persze meg lehet úszni egy húsz lejes sörrel is, de az igazat megvallva, -nem meglepő módon -
a művésznők lelkesedése egyenesen arányos a fogyasztás összegével.

arra is rákérdeztünk, mennyiben állna egy private lapdance egy félhomályos szeparéban,
s a nem különben csinos pincérnő képes volt kimondani, hogy "2000 ron",
anélkül, hogy eltorzult volna az arca. mi hárman, akik érdeklődtünk,
pókerarccal megköszöntük az információt, de legbelül meghaltunk egy kicsit.

amúgy ez persze nem az a hely, ahol a melltartók repülnek csak úgy né.
ez az a hely, ahol az ember a csövön csúszkálás, mászkálás, vonaglás, rángatózás
akrobatikájának istennőinél teszi tiszteletét, s belenyugszik abba,
hogy ma nem fog nunit meg cicit látni, csak olyan mozdulatokat,
amiktől leszakad a retinája, bevérzik az agytörzse, s azon gondolkodik,
hogy melyik ingatlanját tudja eladni, hogy egy hétig itt lakhasson.


egy adott pillanatban, amikor a népes társaságunk egyik klikkjétől a másik fele haladtam,
elmentem a színpad mellett, ahol éppen egy dúskeblű skandináv típus polírozta a csövet,
s gondoltam egyet, letelepedtem a színpad mellett egy ülőalkalmatosságra
elég közel ahhoz, hogy megkockáztassam, hogy elveszítem a szemem fényét,
ha az a tizenhét centis magassarkú el talál kapni,
miközben éppen pördül egyet ez a szőke lény a cölöpön.

erre meg földre vágja magát a színpadon velem szemben, négykézláb,
mélyen a szemembe néz, véginyalja az ajkait, s elkezdi riszálni a hátsóját.

annyira nem számítottam erre, hogy a szívroham majdnem elvitt ettől a hirtelen mozdulatsortól.
széleset vigyorogtam neki, felálltam, s mentem dolgomra, mert rájöttem,
hogy olyan felelőtlenül közel ültem, hogy megcsapott a jázmin és vanília illata,
amint átdobta lenszőke hajzuhatagát egyik válláról a másikra.

mint utólag konstatáltam, ez sokkal veszélyesebb tud lenni, mint a magassarkúja,
mert éreztem azt, amit szerintem a férfiak szoktak,
amikor egy vonzó nő illata eléri a kisagyukat s bevadulnak.

ennél erősebb intenzitású, viszont kevésbé állati (mint inkább gyengéd és suta)
reakciókat váltott ki belőlem a társaságunk egyik tagja,
aki pasztellszínű kis ruhácskájában csábos mosollyal, huncutul hátranézve
eltűnt a hátsó szeparé nehéz függönyei között,
s visszanyúlt a játékosan hívogató mutatóujja,
hogy egyértelműen jelezze: kövessem.

egy pillanatra lemeredtem. már akkor tudtam, hogy megint el fogom szúrni,
ahogyan kb három-négy évvel ezelőtt, amikor ugyanilyen egyértelműen jelzett,
én meg elegánsan taxiba tettem, s hazaküldtem, mert úgy gondoltam,
nem jó ötlet ebbe belemenni, hisz annyira tökéletes (számomra),
hogy beledöglök, ezért jobb, ha nem is tudom meg soha, milyen.

ezzel a lecsóval a fejemben bedobtam az égő cigimet a legközelebbi hamuzóba
anélkül, hogy kioltottam volna, s átsuhantam a függönyök között.
a látvány: a legsötétebb hátsó sarokban táncol a csövön. csak nekem.
meg magának. látszott, hogy élvezi, de azért is csinálja, hogy nézzem.
hát odamentem, leültem és néztem. volna. de nem hagyta annyiban.
azt akarta, felmenjek mellé. nem akartam. annyira jó volt ott lent.
csak ülni és gyönyörködni. de felmentem, mert ha egy nő kér tőlem valamit,
nehezen tudok nemet mondani (ezzel az információval nem visszaélni!)
álltam háttal a csőre simulva és visszatartottam a lélegzetem.
bele akartam olvadni.
a rúdba.
hogy táncoljon rajtam.
vegyen a lába közé, simogasson.
de leelőztem. simogattam én.

sok idő nem telt el s bejött a társaságunk egy másik tagja.
hímnemű létére csak azt látta a helyzetből, hogy itt van az igazi buli.
néhány perc múlva mindannyian ott termettek.
nemsokára én is a csövön forogtam.
hülyéskedtünk, táncoltunk, vadultunk.
jó buli volt.

egy művésznőt vérig sérthettünk azzal, hogy
kint hagytuk a rúdon
egyedül,
nézőközönség nélkül.

a legközelebbi ilyen valószínűleg a blog hétéves szülinapján lesz június 12-e körül, 
viszont nem a GrandDame-ba megyünk, hanem a President-be, 
mert ott vetkőznek is a csajok :D

2014. május 16., péntek

megbukott kísérlet

kábé fél éve azt hittem, rájöttem valamire:
nincs értelme játszmázni, játszani, lehet egyenesen is.
ha bejön,
mutasd ki.
ha kell,
szeresd.
add át magad az érzésnek.
szégyen, titkok és játszmák nélkül.
elegem lett a játékaimból. abból, hogy húzogatom a mézes madzagot az orruk előtt,
aztán amikor elég közel jönnek, rákoppintok a nózijukra, s elérem, hogy visszajöjjenek,
amikor pedig függővé váltak, elégedetten pórázt kötök rájuk, és kedvemre sétáltatom őket.
amíg meg nem unom, persze.

ki akartam próbálni, milyen enélkül.
amikor észreveszem, hogy tetszem neki,
nem úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy hergeljem a vadászösztönét,
hanem rámosolygok. hát miért ne, nem? cseppet sem hagzik veszélyesnek.
s ha már ugye a mosollyal zöldet kapott, s kezdeményez,
"hagyom magam", kedves vagyok, válaszolok, normálisan, őszintén,
nem pedig kitérő, titokzatos, semmitmondó, de jól hangzó
replikákkal korbácsolom tovább a kíváncsiságát,
hogy egy idő után a legegészségesebb elméjű emberből is
egy klinikailag diagnosztizálható obszesszív személyiségzavaros vadállatot faragjak,
akivel aztán saját beteg szórakozásomra eljátszhatom az oroszlánszelídítőt,
néha székkel böködve felé, s néha akár betéve a fejem a szájába,
mert úgyis tudom, hogy jól idomítottam, nem fog bántani.
kedves, figyelmes, gondoskodó, őszinte, természetes és főként NORMÁLIS lettem.
egy fél évre.

de

egyrészt
hiányzik a játék,
másrészt
két koppanás elég volt ahhoz, hogy rájöjjek,
igenis szeretek játszani.

sokkal nagyobb eséllyel találok bármikor egy mazochistát,
akinek pont az kell, amit én is élvezek csinálni,
mint egy olyan férfit, amilyenre szükségem van,
hogy kihozza belőlem (újra) a normális, kedves énemet,
ami természetesen létezik, nagyonis valós a maga kellemes konvencionalitásában,
de mindaddig unalmas, fölösleges és kockázatos, amíg nincs ki értelmet adjon neki.

szóval így.
back in the game.

első körben azt hiszem, elmegyek egy sztriptíz klubba.
ha valaki szeretne velem tartani, írjon privátban.

2014. május 8., csütörtök

matter over mind

mindannyian állatok vagyunk.
pláne én.
ha valakit megkívánok, elkapom s megdugom.

ez ilyen. bele kell nyugodni.


te vagy az antilop, én a vad.
kitartó, makacs és éhes vagyok.
nem férfiasság-nőiesség kérdése, ösztöné. 
erős az ösztönöm. mert mediterrán a lelki alkatom.
erős az ösztönöd, mert menekülsz.
kiszimatoltad, hogy ebbe beledöglesz.
izzadva, zihálva, vergődve,
karmaimmal a lapockádban, tépőfogaimmal az ütőereden.
kicsit meghalsz, majd újjászületsz
egy antilopnál felsőbbrendűbb, kecsesebb állattá.
azután is ott leszek, hogy újra bekerítselek,
hogy újra megöljelek. csak egy kicsit.
addig születsz újjá, amíg magad is ragadozóvá válsz.
és akkor kígyók leszünk. 
összefonódva. 
egymás farkába harapva.
felemésztjük egymást. 
újjászületünk.
újra és újra. amíg istenekké nem válunk.

évezredek, civilizációk születése és kimúlása múlva gondtalan istenekként ébredünk egy vasárnap reggelen. nyújtózkodik a bazsalikom az ablakpárkányon, lefőzöm a kávét, elmész nyitott ajtóval pisilni amíg megvetem az ágyat. 

odakint a nagyvilágban vadásszák egymást az állatok, miközben mi ráérősen kávézunk a privát olümposzunkon - elnéző mosollyal gyönyörködve a halandók suta harcain a legyőzhetetlen Ösztönnel.

2014. április 22., kedd

családi mintázatok

pár éve visszaköltöztem a lakásba, ahol gyerekkoromban laktunk.
fölöttünk egy család lakott. velem egykorú lányuk volt.
a feleség folyton üvöltözött a férjére. egy hisztis p***a.

most a lány lakik a lakásban a férjével. ugyanúgy üvöltözik.
ugyanaz a hangnem, ugyanaz a szóhasználat, ugyanazok a pitiáner témák.

a mintázatok, amiket eltanulunk s magunkkal hozunk...
néha észre sem vesszük.

2014. március 22., szombat

játszótársak

földszínten lakik.
az asztala az ablak alatt van.
egyik vasárnap délelőtt toljuk az asztalon, mint a hülyék.
lötyög a csészékben a kávé, az asztal ritmikusan ütődik neki a falnak.
gondolom magamban, kicsit sötét van itt, el kéne húzni a sötétítőt.
a kezeit az asztal széléről áthelyezem a derekamra,
jelezve, hogy tartson meg, mert hátradőlök.
megfog, de nem hagyja abba. az asztal döng tovább.
hátraengedem magam, s két kézzel szétrántom a sötétítőket.
agresszívan beáramlik a napfény, mindketten hunyorítunk,
de még mindig nem hagyjuk abba. az emberek járnak-kelnek az utcán
köpésnyire az ablaktól. miután kinyitja a szemét, látom, ahogyan
kék írisze közepén kalibrálnak a pupillák, szokják a fényt,
kinéz az ablakon (még mindig dönget) meglátja az embereket,
visszanéz rám, kitágulnak a pupillái, elvigyorogja magát, s tol tovább.
egyre intenzívebben. látom, hogy izgatja, hogy bármikor bárki benézhet.
nekem mondjuk csak a hátamat látnák, de ő az,
akinek szembe kell néznie a csodálkozó idegenekkel.
észre is veszem, hogy egyszer csak átnéz a vállam fölött,
és dob valakinek egy "mit nézel? nem láttál még ilyet?" pillantást.
nevetünk, nem hagyjuk abba. nevetve szeretkezünk tovább,
egy idő után megfeledkezve az ablakon túli világról.

2014. február 11., kedd

a Puha meg a Kemény

buli. valami lepukkant egyetemista klubban, ahol nem jártam soha.
csodálkozom is, hogy ennyi év alatt elkerülte a figyelmem.

ők sem voltak még, de néhány órával ezelőtt - italozás közben,
a szinte üres kocsmában, a nagyon okos telefonjainkat matatva,
farrázási lehetőségeket keresgélve különböző aplikációkon s oldalakon,
bele kellett törődnünk a társasággal, hogy egy átlagos kedd estén,
ráadásul vizsgaidőszak közepén nem nagy a választék,
aligha találunk jobbat, hát abban állapodtunk, megnézzük ezt.

meg is bántuk az első öt percben. a zene nem valami isteni,
a klubtársaink nem valami agyba-főbe művelt egyének,
s annak ellenére, hogy mennyire nem elsőosztályú a buli,
mégis annyian dunsztolódunk idebent, hogy folyton azon kapjuk magunkat
kis nyolcfős társaságunkkal, hogy lépten-nyomon lépem, nyomom a másikat.

úgy ítéltük, könnyebb két embernek a másfél méterrel odébb lévő bárig
átverekedni magát a tömegen piát hozni, mint nyolcnak a húsz méterrel és
kilencven paraszttal odébb lévő kijáratig - távozni; hát nekifogtunk inni. ment is.
s bár az alkohol nem megoldás, zseniális kifogás mindenfélére, amit az ember
józanul nem tenne, csak részegen vagy részegnek vélten.

ennek eredményeképp úgy elkezdtünk tánc közben egymás között
kombinálódni és permutálódni, hogy egy adott pillanatban azon kapom magam,
hogy szendvicsben vagyok.
egyik kezemmel magam előtt matatom a francia lány puha, dimbes-dombos formás idomait,
másikkal magam mögött a német rügbis csávó kőkemény combját (nem csak a combja volt az).

annyira belemerülök ebbe a csodálatos kontrasztba, hogy szinte-szinte halucinálok.
Síva vagyok, kezeimben tartva egyszerre a teremtő és pusztító erőt, elképzelem,
hogy kettőnél jóval több kezem van, jusson egy-egy a lány kebleire, csípőjére, combjaira,
a férfi erős vállaira, karjaira, mellkasára, karoljak át és simogassak meg mindent rajtuk.

mindketten dörgölőznek, simulnak, hullámzanak, visszasimogatnak. négy kéz van rajtam,
mind a négy ugyanazt akarja, amit én. egybeolvadunk, hat kezünk van, már nem tudjuk
- mi hárman, mint eggyé vált test - hogy kinek a keze van az ágyékunk tájékán.

volt részem elég orgiában, meg mindenféle csoportos szexuális tevékenységben,
de eddig mindenképp ebben láttam a legtöbb potenciált, s az, hogy nem került sor rá,
csak mégérdekesebbé és mégkívánatosabbá tette.
amikor lejárt a buli, szépen hazamentünk mindannyian,
de hármunk tekintetében ott volt búcsúzáskor a "mi lett volna, ha...?"

2014. február 2., vasárnap

ezek a francia nők...

nemrég összebarátkoztam egy francia lánnyal.
(eredetileg félig olasz, félig görög, de franciaországban nőtt fel.
annél szexibb európai kombinációt aligha el lehet képzelni.
elragadó a tüzes mediterrán temperamentuma s a franciás eleganciája)

első pillanattól egymásra kattantunk.
na nem "úgy". tényleg. csak barátság.
attól még persze néha elnézegetem a combját,
amikor keresztbe teszi a lábát, de ez nálam teljesen természetes.
ő is természetesen kezeli. kacéran mosolyog, amikor észreveszi.

tegnap este annyira teázhatnékunk támadt, hogy elhívott magához.
első alkalommal voltam nála. valahogy nem lepődtem meg azon,
hogy felfordulás van, de ekkora rendetlenséget még életemben nem láttam.
(nálam sem, pedig én aztán néha tényleg kunsztot űzök belőle,
hogy ellensúlyozzam az agyam túlzottan száraz és strukturált működését).

olyan szinteken "hárábábura" volt a lakásában, hogy az már meredek.
sampon az előszobában a földön, bugyik a konyhában az asztalon,
könyvek a fürdőben a mosógépen, zavartan nézelődtem, hova tehetném le
a teáscsészét, amit a kezembe nyomott, aztán találtam
egy tíz négyzetcentiméternyi helyet a kagyló szélén...

egy pillanatig nem mentegetőzött a rendetlenség miatt.
csak arrébb rúgdosta azt, ami éppen útban volt, s kecsesen egyensúlyozott
puha fenekét billegetve az elhagyatott tárgyak közötti ösvényeken.

megmutatta a lakást, bukfenceztünk a hálójában az ágyon,
nekifogtunk tortát sütni éjfélkor, órákig beszélgettünk,
s egy adott pillanatban teljesen off topic azt kérdezi,
említette már, hogy volt neki csaja is? kezd melegem lenni.
lehet, azért, mert a hátsómmal a radiátort támasztottam, de mégis...
valami más jellegű melegség is elkezdett fel-alá járkálni a szívem s a gyomrom között.
elkezdi mesélni, hogyan kezdődött. annakidején, amikor még Lyon-ban
járt egyetemre, egy évfolyamtársnőjével ilyen-olyan játékokat játszottak,
addig addig, hogy már szokássá vált a csókolózás meg ilyenek.
mondom "érdekes" (semmi értelmesebb nem jutott eszembe, amit mondhatnék).
tényleg nem mérte be a radarom, hogy hajlama volna az ilyesmire...

aztán ismét félig-meddig off topic megkérdezi, hogy meg akarom-e kefélni.
a haját. nem várta meg a választ, már szaladt is vissza a hajkefével,
mire kimondtam volna, hogy "persze". lecsapja magát a székre,
még egy utolsót hátrapillant mosolyogva,
s kiráncigálja a hajgumit a dús csokoládébarna hajából.
elkezdem finoman kefélgetni a haját, hogy ne húzzam,
közben csacsog, csivitel, mesél, gesztikulál, nevetgél,
én meg a nyaka ívén pihentetve a szemem csak kefélem, kefélem,
és kezdtem lassan megérteni, miért vonzódnak a férfiak az ilyen nőkhöz.
azokhoz, akik hisztiznek, toporzékolnak, követelőznek, zsarolnak,
panaszkodnak, zokognak, harsányan nevetnek, teli szájjal beszélnek...
van bennük valamiféle elképesztően lenyűgöző, bénító energia,
amivel belenyúlnak az ember mellkasába és kacéran mosolyogva
babrálnak, játszanak a szívével - markolásszák, gyúrják, círogatják,
masszírozzák, karmolják, összetörik, szétmorzsolják...
nem győzök betelni ezzel a tornádószerű jelenséggel.
jönnek, felkapnak, szédülésig forgatnak,
majd valahol odébb jól földhöz basznak s továbbállnak.
csodálatos. komolyan.

2014. február 1., szombat

troll

amióta ismét egyedülálló lettem, erős késztetést érzek, hogy marhaságokat csináljak.
kapcsolatban mindg egy kicsit háttérbe szorul a bolondos énem.
nemrég jól kiengedtem párszor.
__________________

egyik este az unokatestvéremmel megéheztünk s úgy döntöttünk, házhoz rendelünk.
megrendeljük a kaját, érkezik a futár, ledobok magamról minden ruhát,
felveszek egy vastag, kötött gyapjúzoknit, s mezteleül ajtót nyitok. helyesbítek: zokniban.
pókerarccal nyújtom oda neki a pénzt, ő pókerarccal elveszi, ideadja a visszajárót,
átveszem a dobozokat, megköszönöm szépen, elköszönünk, becsukom az ajtót.
az unokatesómmal egymásnak dőlve vihogung az előszobában, mint a hülyegyerekek.

nincs a történetnek semmi tanulsága. max anny, hogy érdemes a greenhouse-tól rendelni,
mert a futár jófej csávó.

__________________

másik:
nőgyógyásznál. a pasas (mindigis férfi nőgyógyászhoz szerettem járni)
rutinosan matat bennem két ujjal, a másik kezével  nyomkodja az alhasam,
s kérdezgeti, hogy fáj-e (abszolút rutinművelet), közben nézi a falat. koncentrál.
ismét kérdezi, hogy "és itt? itt fáj?". mondom "nem, egyáltalán, sőt, ha így folytatja,
kifejezetten jó lesz, mert pont megtalálta a g-pontomat, gratulálok."
elkezd röhögni, a nevetéstől remeg bennem a keze. mire én
"ez az! csak így tovább, ne álljon meg" s még hozzá is toldok egy finom pornósikolyt.
a csávó kikapja a kezét s fél percig megállás nélkül röhög.
amikor abbahagyja, azt mondja, annakdején, amikor orvosin volt,
s nőgyógyász akart lenni, azt remélte, minden munkanapja ilyen fasza lesz.
mondom, örvendek, hogy örömet szerezhettem neki, s ő is szinte nekem...
mondom "szinte".

__________________

2014. január 10., péntek

a papucs - másképp

belépünk a lakásba.
nem először vagyok nála.

azt mondja nagyon szigorú, éles tekintettel, megkér szépen, vegyem le a cipőmet.

csúnyán megnézem. egyrészt azért, mert jólnevelt lánynak ezt nem kell külön mondani, másrészt meg... mivan?! mé?! most, hogy így mondja, tényleg, miért is? úgyis levenném, de kezd érdekelni, miért ragaszkodik hozzá ennyire.

azt mondja, azért, mert legutóbb, amikor azt mondta, ne vegyem le, mert fázott a lábam, rájött, hogy soha többet nem akarja, hogy cipőben legyek nála, mert végig az volt az érzése, hogy elmenni készülök, s otthagyom. mintha csak "átutazóban" lennék az életében. ezt pedig nem akarja.

leültet, letérdel elém, lassan, szertartásosan leveszi a cipőmet, elővesz egy vadiúj papucsot (a méretemben), kihámozza a csomagolásból és a lábamra húzza. elégedetten mosolyog maga elé, feláll, felém nyújtja mindkét kezét, felsegít és megölel.

vannak még ilyen férfiak.
Puritán Szemét

Névjegy létrehozása