2013. december 13., péntek

minden mindenhez hozzáér

ülök a fogorvosnőmnél a székben.
matat a számban. szeretem az érintését.
s a haja illatát, amint fölém hajol.
úgy általában szeretek bármiféle orvoshoz járni.
meg fodrászhoz. és kozmetikushoz. s persze masszíroztatni.
szeretem, ha idegen emberekre rábízhatom a testem.
tapogatnak, megkérnek, hogy levetkőzzek,
itt-ott megszorítanak, belémnyúlnak, simogatnak.

volt időszak, amikor annyit jártam orvosokhoz,
hogy kezdtem azt hinni hipochonder vagyok,
pedig nem betegnek akartam érezni magam,
hanem megérintve...
az ugrk be, hogy a fogorvosnőm ugyanezzel a kezével
simogatja a férjét, megfogja a hímtagját,
megmarkolja a fenekét, amikor magába húzza.
nem zavar. elképzelem őket szeretkezni.

2013. november 4., hétfő

a szemérmetlen ajánlatokról

sose jutott eszembe, hogy összeszámoljam,
hány olyan ajánlatot kaptam férfiaktól/fiúktól,
amire a reakcióm az kellett volna legyen,
hogy a poharam tartalmát az ábrázatukra ürítsem,
és köszönés nélkül távozzak.

mai napig elcsodálkozom magamon,
mennyire higgadtan kezeltem az olyan helyzeteket,
amikkel ha most szembesülnék, úgy saccolom,
loccs vagy/és csatt lenne a vége,
pedig tudom, hogy nem...

s nem azért mondom, hogy "nem", mert nem háborodnék fel tőle,
vagy nem tartanám kifejezetten erkölcstelennek, esetleg
egyenesen visszataszítónak egyik-másik ajánlatot -
hanem mert igazság szerint tisztelem az olyan férfiakat/fiúkat,
akik megmondják, mit akarnak, s nem kerülgetik a forró kását.

mindhárom tanárom, aki (ugyanazon a banketten) bepróbálokozott
csak tudtomra akarta adni, hogy most, hogy már nem tanít - ...
mind aranyos emberek, s bár lehet, hogy mindhármat lebírkózta
akkor este az alkohol s a kapuzárási pánik, kedves tőlük,
hogy nem egyből próbálták megmarkolni a hátsó részem,
hanem kipaszíroztak magukból két-három becsületes bókot előtte,
amilyet el is vár az ember humán tudományokban jártas, karizmatikus férfiaktól.

az egyik volt főnököm, aki üzleti megbeszélésnek álcázotott egy randit
(amiről csak ő tudta, hogy az, nekem csak akkor koppant, amikor megláttam,
hogy kétszemélyes asztalt foglalt egy nagyon eldugott sarokban)
is kedves ember, bár gyanakvó vagyok mindenkivel szemben,
aki azzal áll elő, hogy ő biza a házastársával nyitott kapcsolatban van,
s teljesen rendben lenne az, ha program után alternatív módon vezetnénk le a munkastresszt.
jó, bevallom, kifejezetten nevetségesnek tartom,
de szívük joga ilyen meguknak bemagyarázott mesékben hinni.

az a kedves író/költő is jó ember, aki azt hitte, hogy nem fogok fennakadni azon,
hogy még az apámnál is idősebb. bár neki nem egy és nem két velem egykorú,
sőt, fiatalabb csaja volt, de szerintem első pillanattól nyilvánvalóvá tettem,
hogy nem leszek a következő a sorban, csak azért, mert tudja, hogyan kell bánni a nőkkel.
inkább elküldtem volna hozzá gyorstalpaló udvarló-kurzusra azokat a balfaszokat,
akiket igenis berángattam volna az ágyamba, csak nem tudtam túltenni magam a...
hogy is fogalmazzam... az erotika-finnyásságomon.

nem egy olvasó is megkörnyékezett, mert azt hitték az aranygaluskáim,
hogy csak azért, mert szexről (is) írok, válogatás nélkül "gyűjtök adatot".
mind aranyosak voltak. főleg azok, akik
eleinte a párkapcsolati problémáikra kértek tanácsot,
aztán valahogy oda lyukadtak ki gondolatmenetükben, hogy lehet,
mégis jobb lesz az nekik, ha velem próbálnak szerencsét,
mert az aktuális csajukkal úgyse tudnak mit kezdeni.

és még voltak sokan mások, akik szemérmetlen ajánlatokkal álltak elő,
de nem tudtam haragudni rájuk, mert nincs semmi baj azzal, ha az ember
túl öreg, túl fiatal, szado, mazo, ilyen-olyan deviáns,
esetleg egyenesen beteg, amíg tudja, mit akar.

2013. október 19., szombat

tanárnő kérem...

a magyartanárommal kezdődött hetedikben.
egy éve volt még nyugdíjazásig, de nagyon nem az a nyugdíjas tata típus volt.
hiányzott a mutató ujján az egyik ujjperce - motoros balesetben hagyta el.
vagány srác lehetett huszonéves korában, ha még a hatvanas éveiben is
olyan szexi volt. sose buktam az idősebb férfiakra, inkább esek a pedofil,
mint a gerontofil kategóriába, de ő tényleg kifejezetten jó pasi volt.
nem voltam belezúgva, de csodáltam a fiatalos fittségét, humorát, huncutságát,
ami átszőtte a komoly, precíz, igényes, majdnem katonás tartását és férfiasságát.

középiskolában is megvolt a kedvenc, de ő teljesen más típus volt.
huszonéves, álmodozó, naív, altruista, érzékeny, kicsit gyenge, kicsit következetlen,
nem túl férfias, de ő talán pont az esetlenségével s a gyötrődéseivel fogott meg.

egyetemen (az elsőn) egy nő volt az, aki felkeltette az érdeklődésemet.
gyönyörű nő lehetett volna, ha aként viselkedett volna. ehelyett olyan
kisugárzása, viselkedése, stílusa (öltözködésben is) volt, mint egy nagyon
kívánatos fiatal srácnak.
eleinte feltűnt, hogy sokat figyel, gyakran rajtam felejti a szemét, megnézi a hátsómat,
amikor elfordulok, sőt, még azt is gyanítottam, hogy gyakran jobb jegyet ad,
mint amilyet érdemelnék. ezt az elméletemet le is teszteltem, amikor szándékosan
üres vizsgalapot adtam be félév végén (hajlandó voltam bevállalni a pótvizsgát,
csak próbáljam ki, mi lesz). hetest kaptam rá.
akkor már nem bírtam ki, utolsó óra után, amelyiken kiosztotta a kijavított vizsgadolgozatokat,
(már akiében volt mit javítani) bent maradtam, s amikor már csak kettesben voltunk,
ál-felháborodottan, kicsit kacéran rákérdeztem, hogy csak hetest ad a hátsómra?
elmosolyogta magát, becsatolta a katedrán heverő táskáját, a vállára dobta,
végigmért, mintha könyökig belém akarna nyúlni, s kiment az ajtón szó nélkül.
úgy éreztem magam, mintha megdugott, s otthagyott volna.

néhány nappal az eset után hajnali négy magasságában kellemesen cseverésztem egy
sötét lokál sötét sarkában egy Marseille-i fényképésszel, amikor megakadt a tekintetem
egy ismerős kék női szempáron, amint egy másik nő válla fölött nagyon néz.
markolta a csaj hátsóját, s amikor látta, hogy odanézek, szenvedélyes csókolózásba kezdett,
de végig le nem vette  a szemét rólam. a másik lány füle mellett tágra nyílt szemekkel,
hatalmasra nőtt pupillával nézett belém. mást taperolt, mégis úgy éreztem,
mintha engem erőszakolna. nem azért nevezem erőszaknak, mert ellenkeztem volna,
ha velem csinálja, hanem mert az az intenzitás, amivel nézni tudott, olyan volt,
mintha a tekintete száz meg száz kampóként rögzülne a húsomban, s húzna közelebb,
mint amikor a fákat hatalmas munkagépekhez kötve gyökerestűl tépik ki a földből.
nem tudtam levenni a szemem róla. pislogni sem mertem. tompának és távolinak hatott
a férfihang, ami franciául duruzsolt a fülembe, s bár a srác forró lehellete melegítette a fülemet,
akarva-akaratlanul az elmém azt játszotta, hogy helyettesítette
a pár méterrel odébb csókolózó tanárnőmével,
aki időközben annyira belefeledkezett a szemezésbe,
hogy észre sem vette, hogy a karjaiban lévő lány,
akinek még mindig játszik a nyelvével a szájában, elkezdett élvezni.
konkrétan orgazmusa volt. nyilvános helyen. remegett, megfeszült, zihált,
tompán nyőgött bele a közben velem farkasszemet néző nő szájába.
egy mindenki más számára észrevétlen szemezés akkora feszültséget generált a térben,
hogy egy harmadik személy elélvezett tőle, egy negyedik meg elkezdett
a merengő lány fülébe finom kis disznóságokat súgni.
mivel túl sokáig nem pislogtam, kicsordult a könny a szememből.
arra "ébredtem", hogy a srác letörli a könnycseppet az arcomról,
s aggódva kérdezi, mi a baj, csak nem bántott meg vaamivel, amit mondott?
megnyugtattam, hogy igazán semmi bajom nincs azzal,
ha szemérmetlen kis huncutságokat súgnak a fülembe franciául - kinek lenne?
felbátorodott, közelebb hajolt stb.
mire kiszállt a látómezőmből, a tanárnő meg a lány nem voltak ott.
mintha ott sem lettek volna soha. mások álltak azon a helyen, ahol azelőtt ők,
változtak az arcok, a fények, a zene, mintha meg sem történt volna az egész.
a tanárnőt sem láttam többet, mintha ő sem létezett volna soha
(mint utólag kiderült, következő félévben kiment külföldre doktorizni).

2013. október 16., szerda

libidó egyenleg

már megvan egy éve, hogy hidegen hagy a szex.
nem érdekel, nem kell, nem kívánom.


eleinte azt hittem, hogy a párommal van valami bajom,
de elég rövid időn belül rájöttem, hogy ez marhaság.

aztán arra gondoltam, lehet, hogy fiziológiai oka van,
de nem, azon a téren is minden rendben.

a következő tippem a stressz volt (aki ismer, most röhög),
de voltam már sokkal feszültebb - annál többet ***tam.

hónapokon keresztül próbáltam rájönni, mi bajom.
már kezdtem saját magamat frigides poénokkal szívatni,
viccet űztem belőle, mert nem volt jobb ötletem, hogyan
ne görcsöljek rá annál jobban, mint amennyire indokolt.

elkezdtem nőknek kitalált vitaminokat szedni,
nemi vágyat serkentő összetevőkből főzni (aminek csak az lett a vége,
hogy a párom már mászott falra, nálam még mindig semmi),
(még)többet mozogni, mert az is pozitív hatással van a libidóra,
de semmi hatás, max. izomláz, amikor túlzásba vittem.
még a félrelépés, orgia, sztriptízbár-látogatás, csajozás ötlete is felmerült,
de mind elvetettem őket, mert... hát mert nem érdekelt a szex.

néhány hónapja beletörődtem.
jött egyik hétköznap a másik után, már nem is gondoltam rá...
amíg egy random pillanatban tarkón nem csapott a válasz.
anyummal beszélgettem, s szóba került egyik barátnője,
mire én nagyon ideges lettem, s közöltem vele,
hogy ki nem állhatom azt a hülye p*csát, ne is beszéljünk róla.
meglepődött, s kérdőn nézett, hogy mi bajom vele.
s elkezdtem mondani:
"emlékszel, múlt szeptemberben, amikor tartottátok a szülinapi partit 
s én is elmentem, ott volt, s azt mondta, hogy olyan szép a kisunokája,
menjek, majd nézzem meg, "vegyek mintát", s kezdett utalgatni arra,
hogy a lánya velem egykorú, s még így is kicsit későn jött a gyerek ahhoz képest..."
- ekkor leakadtam, vettem a táskámat, gyorsan elköszöntem anyumtól, s leléptem.
láttam, hogy levágta, mi a fáma, s tudtam, ha maradok, beszélnem kell róla. nem akartam.

hazajöttem, s órákat gondolkoztam a dolgon.
mióta is tettem stopra a szexuális életemet? pont azóta.
miért leszek ingerült, amikor szóba kerül a gyerekvállalás?
miért kerülöm a házas ismerőseimet?
miért van az, hogy még gondolni sem akarok arra,
hogy mi lenne, ha...? ha egyáltalán... ha egy kicsit is... akarnám. de nem akarom.
annyira frászom van a megtermékenyüléstől, hogy inkább meg sem közeltek semmit,
aminek 0,001 százalék spermium tartalma van. nem akarok anya lenni.
nem elvi kérdés. egyszerűen az utolsó porcikámnak sem hiányzik.
nem a testem miatt, nem az időm miatt, nem a jövőm miatt.
csak úgy. nem kell.

tisztelem s csodálom azokat a nőket, akik bátrak (vagy vakmerők) és gyereket vállalnak.
még egyet sem hallottam azt mondani, hogy megbánta. persze, egyesek nem mondják ki,
mert úgy érzik, nem lehetnek őszinték ebben. mégis... hogy hangzana?
pedig felmérések szerint sok kismamának vannak pillanatai,
amikor legszívesebben kiszaladna a világból, s hagyna mindent.
van, akinél csak pillanatok, van, akinél a kimerültség hónapjaiban üt be,
de van, akinek nem múlik el soha az érzés, hogy ő erre nem fizetett be.
kevés az olyan, de találkoztam már hasonló anyának a gyerekével.
nem akartam az a gyerek lenni, és nem szeretnék az az anya lenni.

the metapicture

2013. július 15., hétfő

ha minden pasi egyforma, minek válogatsz annyit?

van egy kedves lány valahol a nagyvilágban, akivel tíz éve nem találkoztam.
amikor legutóbb nála jártam, első- vagy másodéves egyetemista lányka volt,
aki négy-öt másik lánnyal lakott albérletben. 
az előszobában polgárháborúba illő barikád női cipőkből, 
a főrdőszobában hatvanhat sampon és tusfürdő,
a hűtőszekrény ajtajára mágnesekkel felbiggyesztett cicás meg kiskutyás képek,
s egy dühös, alkoholos filccel felfirkált "MINDEN PASI GECI!"
kérdem a lánytól (aki azóta valószínűleg sikeres üzletasszony és boldog anya),
"mi ez? ezt ki írta ide?", mire felnevet - azóta sem felejtettem el azt a csilingelő,
naiv, kislányos nevetést - s azt mondja, hogy az egyik lakótárnőjével kiszúrt egy fickó,
s azóta eldöntötte, hogy a pasik mind egyformák: gecik.

ő ezt akkor (még) nem érezte át, mert boldog(nak hitt) kapcsolatban volt
a legjobb barátommal, aki bár egy nagyon rendes, alapvetően hűséges srác,
éppen csalta egy kis licista fruskával - de erről a csilingelő nevetés gazdája
persze mit sem tudott (akkor...). én viszont tudtam, s az összes adott információ birtokában
jó erősen elgondolkodtam a dolgon: tényleg minden hím geci?
persze, hogy arra jutottam akkor is - meg most is, azóta is -, hogy "dehogy!".
csak néha még hallom itt-ott lányoktól/nőktől, s meglepődök, hogy
hogy lehet ennyire egysíkú a gondolkodása annak, aki a legelbonyolítottabb
(nem bonyolult, csak elbonyolított - nem mindegy) agyműkődésű lény...

pedig a férfiak csak pont annyira egyformák,
amennyire egy nő számára egyforma az összes sampon:
ha a sampon sampon, minek kell annyit agyalni, melyiket tegyük a kosárba?

2013. május 6., hétfő

anyósdilemma

(ki)fordíott fogolydilemma mintára?


azt hiszem, megfejtettem az anyós és menye közötti feszültség rejtélyét.
(s nem a féltékenység, túlzott hasonlóság, projektálás, birtoklás problémákra gondolok)

nagyon egyszerű:

  • rendszerint a férfiak (kevés kivétellel) konfliktuskerülők, nem szeretnek beszélni bizonyos dolgokról
  • ezek a bizonyos dolgok: kb. minden, ami a párjuk és/vagy az édesanyjuk érdeklődési körét képezik
  • az anyós és a menye közötti kommunikáció legalább ötven százaléka (de néha 95) egy olyan pasin keresztül történik, aki minden akar lenni, csak mediátor nem... 
mondanom sem kell, milyen tökéletes melegágya egy ilyen helyzet a félreértéseknek és burok alatt bugyogó konfliktusoknak (főleg a spekulatív asszonyállatot ismerve, akinek a legtöbb gondolata úgy kezdődik, hogy "biztosan XY azt gondolja, hogy...", anélkül, hogy bármilyen konkrét információ lenne a birtokában.)

lássunk egy klasszikus példát:

Kázmér feleségét zavarja, hogy az anyósa, bár csak háromhavonta egyszer látogat el hozzájuk, mégis ő akarja eldönteni, hogy milyen színű függönyöket vegyenek, milyenre fessék a hálószobát, milyen háztartási eszközöket vásároljanak stb. ezért megkéri szépen párját, hogy próbálja meg megértetni édesanyjával, hogy ez az ők otthonuk, ők élnek benne, az a lényeg, hogy nekik tetsző legyen.
--- ez így jogos, nem?

Kázmér anyukáját aggasztja, hogy fiát elnyomja a felesége, s papucsot farag belőle, hiszen a fiának a kedvenc színe a kék, s nem érti, mi a fenéért akarja menye barnára festetni az ő fia dolgozószobáját, amikor egyértelműen jobban érezné magát egy kékre festettben (főleg, hogy északi fekvésű a szoba, s feng shui szerint amúgyis a kék lenne ideális). arra bíztatja fiát, hogy álljon ki amellett, ami saját személyisége része, hisz nem egészséges teljesen feloldódni és elveszíteni az egyéniségünket, mert abból később csak problémák származhatnak, hisz a párunk azért kéne szeressen, akik vagyunk, nem azért, akivé alakít.
--- (az ő szemszögéből nézve) ez is jogos, nem?

amit Kázmér gondol (de csak gondol, mert elmondani unja):
- magasról tesz rá, milyen színűek a függönyök. de tényleg...
- nem érdekli, milyen mosógépük van, mert úgyis a felesége intézi a mosást, neki kell jó legyen
- sose szerette a kék színt. az anyja döntötte el, hogy az a kedvenc színe Kázmérkának, amikor még nyolcéves korában a kedvenc kisautója kék volt. FYI: nem azért volt az a kedvence, mert kék volt, hanem azért, mert az volt az egyetlen távirányitós b****meg!
- amit pedig az anyja mondott a személyiségről, önfeladásról stb. arra úgyse emlékszik, mert a "kék" után már elveszítette a fonalat, s azon járt az agya, hogy hagyja már abba a dumát, mert negyed óra múlva kezdődik a snooker bajnokság, s azt az időt szívesebben töltené azzal, hogy beüljön a budira nyugodtan elvégezni a dolgát, s közben játszani a telefonján.

úgyhogy Kázmérka nem mondott egyiküknek sem semmit. 
következő alkalommal, amikor jött az anyukája, hozott egy fasza turmixgépet, ami szerinte sokkal jobb, mint az, amit a menye vett, s látta, hogy a dolgozószoba kávébarna...
azóta utálja egymást a két fehérnép.

the end

2013. március 20., szerda

fetisizmus - food play

tizenhét éves voltam, amikor néhány hónapot
németországban töltöttem az unokatestvéremmel.
a szülei el voltak utazva, s mi felügyelet nélkül
végigműveltünk minden marhaságot, amit ilyenkor illik:
házibulit szerveztünk (tele volt a háromemeletes ház emberekkel),
végigjártuk a legjobb klubokat (a meleg klubokba kézenfogva mentünk be,
mert úgy csak 5/fő volt (nem pedig 7) ha két azonos nemű párban fizetett),
enyhén ittas állapotban elkötöttük a bátyja sportkocsiját, s moziba mentünk hajnali négykor,
multikulti füves-zabás partiba mentünk (ami arról szólt, hogy főztünk valami isteni finomat,
közben jól beszakadtunk, aztán megettük azt, amit kb tizen főztünk
- mind különböző nemzetiségűek: volt argentin, perzsa, francia, német, holland stb.),
a zöld párt tüntetésein ráztuk a bannereinket és skandáltuk mi is a zöld szövegeket,
és sorolhatnám, de ami leginkább megmaradt:

egyik délután ebédet főztünk. krumplipüré is volt a menüben.
ülünk az asztalnál egymással szemben s eszünk.
gondolok egyet, és a villámmal ráfricskázok egy falat krumplipürét az arcára,
mire ő leszedi és visszadobja rám, erre én belenyúlok kézzel a tányéromba,
s egy maréknyit dobok vissza. erre már felállunk és elkezdünk kergetőzni.
ő lekapja a kályháról a pürével teli lábost, én meg fogom a tányéromat,
így kergetőzünk a hatalmas házban hajigálva egymást a puha, meleg pürével.
persze nem mindig talált célba a lövedék, így a falakra, ajtókra, bútorokra is jutott.
mire elfogyott a krumpli, zihálva, maszatosan,
a pürétől csimbókos hajjal dőltünk össze a röhögéstől.
és akkor elfogott egy furcsa érzés: ez nagyon intim volt.
ráeszméltem, hogy egyenesen izgatott a dolog.
elkentem a karomon a meleg, lágy pürét, és egyértelműen izgatott.
elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon van-e még olyan étel,
amivel ezt szívesen végigművelném valakivel.
legyen lány, de ne az unokatestvérem - az olyan incesztusszerű.
már gondoltam is valakire, s elképzeltem, hogy egy ilyen foodfight után
elkezdem levetkőztetni, s elkenni rajta pl. a langyos, édes pudingot,
majd megmaszírozom meleg csokoládészósszal, meztelenül ölelkezünk,
s tetőtől-talpig édesek és ragacsosak vagyunk, amikor pedig kedvünk támad,
lenyalunk egymásról egy falatnyit, de a lényeg az, hogy tocsogjunk a csokiszószban.
cuppogjon, ragadjon, csattogjon, csússzon, amikor megmarkoljuk egymást.

erről jutott eszembe:


2013. február 19., kedd

anno domini hedonizmus

a napokban egy olyan tömbházban jártam... ahol már jártam.
habár, amikor eljöttem onnan, már nehezebben.

átcikázott a most már komoly, megfontolt, kockázatkerülő, higgadt, hűségre kalibrált agyamon azon időszak történéseinek minden képkockája, ami már mind összeegyeztethetetlen azzal, aki most vagyok.

elhaladtam az ajtó előtt, amelyen néhány évvel ezelőtt reggel nyolckor kopogtam zihálva a szaladástól, s másik ajtó fele tartottam, ahol komoly, "felnőttes" dolgom volt, aminek távolról sincs semmi köze ahhoz a személyhez vagy hangulathoz, amiben akkor, azon a reggelen voltam.

átcseteltük az éjszakát, s miután leszögeztük, hogy képtelen vagyok szubmisszív lenni, de kíváncsi volnék, hogy rá tudom-e venni magam (ő annál is inkább, lévén, hogy egy domináns szadistáról van szó), megbeszéltük, hogy egy kis ideig ő parancsol. belementem a játékba. azonnal jött az utasítás, hogy nyolcra legyek az ajtója előtt. ezt kb. fél nyolckor mondta. ellöktem magam az asztaltól, a szőnyegeket felgyűrve rohantam zuhanyozni, dobáltam szét a ruhákat, a földre hajítottam a vizes törülközőt - máris nem én voltam, csupa olyan dolgot tettem, ami nem jellemző rám. felöltöztem, kabáttal a kezemben kiviharzottam az ajtón, s kivörösödve az izgalomtól lóhalálában szeltem a sikátorokat. 
nyolc előtt egy perccel kopogtam az ajtón. 
semmi válasz.
erősebben kopogok.
semmi.
hívom.
nem veszi fel.
hallom, hogy odabent cseng a telefonja.
meg voltam győződve, hogy ez az alázás az első lecke szubmisszivitásból. eldöntöttem, hogy nem adom fel, nem hagyom, hogy a büszkeségem elrontsa a játékot, mert persze, hogy ÉN, az alárendelődésre képtelen abban a pillanatban azt mondtam volna magamban, hogy "iiigen, kicsi barátom? na akkor csókolom.", s az életben nem válaszoltam volna, ha hív. de elnyomtam ezt az érzést, s lementem a tömbház elé. szétnéztem, s elindultam a legközelebbi kávézó (köpködő) irányába, amelyik ilyen korán nyitva van már. beültem, s rendeltem egy kávét. unottan bámultam én is a focimeccs ismétlését a szakmunkás úriemberekkel - akik már nem a képernyőt bámulták, hanem engem. nagyon nem illettem a képbe. az első félidőben megcsörren a telefonom. üzenet érkezik millió bocsánatkéréssel, hogy elaludt, ne haragudjak, csak ugye egész éjjel cseteltünk, álmos volt, s amíg várta, hogy érkezzek, ledőlt egy kicsit, s belealudt. ne haragudjak, menjek vissza, ha a közelben vagyok még. kifizettem a kriminálisan szar, már kihűlt kávét, s elindultam. útközben próbáltam lenyelni a csalódottságom. már nem szaladtam, csak álmosan sétáltam a tömbház fele. a kezdeti lelkesedés kihűlt, mint az a csésze zaccos kávé. az ajtó résre nyitva volt. frissen, illatosan, még vizes hajjal fogadott az előszobában. mezítláb, egy szál pólóban és farmerben. a nadrág nem volt felcipzározva. kikacsintott belőle a fanszőrzete, mint a CK reklámokban. a haragom megenyhült, a ruha lekerült. be se jutottunk a szobába. ott az előszobában elkezdődött a domináns-szubmisszív haláltánc. még cseten megbeszéltük a biztonsági szavakat, amiket nem is kellett soha használni. talán egyszer, amikor vitatkoztunk, s valamelyikünk valami bántót mondott.

szó sem volt soha kapcsolatról. a legsötétebb titkainkat osztottuk meg egymással, s annál is több olyan (morálisan) sötét dolgot követtünk el együtt, amit akkor sem írnék le ide, ha tényleg nem tudná senki, ki vagyok.

elmeséltük egymásnak a kalandjainkat. néha aktus közben. viccet űztünk mások szerelméből, mint valami szociopaták. minél jobban szeretett minket valaki, annál jobban szórakoztunk azon, hogy szegény mit szólna, ha látná, mekkorákat röhögünk rajta, így egymás mellett fekve, izzadtan, zihálva, két menet között. annyira kivetkőztünk magunkból, hogy az már nem csak a lélek meztelenségének minősült, hanem egyenesen élve nyúzásának. 
pezsgőztünk, táncoltunk a konyhában, boroztunk az erkélyen hajnalban, filmet néztünk kivetítőn, napfényes délelőttön szamosparti vendéglőben ettünk, utaztunk, jégkockákkal, bambuszpálcákkal játszottunk, a régi gyerekszobájában fajtalankodtunk, eljátszottuk a gyertyafényes, romantikus vacsorát olasz operával, piros kockás terítővel, s bár nem tudott főzni, tengeri gyümölcsös spagettit készített nekem, menyasszonyt loptunk esküvőn, részegen megjelent az ajtómban lehetetlen időpontokban, teát készítettem neki, amikor ágybanfekvő beteg volt, veszekedtünk, kibékültünk, egy házaspárból ő a feleséget, én a férjet fűztük be, tanított, három berendezetlen lakásban ittunk már a dobozok és felcsavart szőnyegek között, három pasit csaltam vele, nevettünk. sokat és nagyokat. 
s ezt mind titokban. amikor nyilvános helyen véletlenül összefutottunk - s ilyen nagyon sok volt, mintha a karma folyton egy helyre akart volna söpörni - összenéztünk, de nem köszöntünk. tettük magunkat, hogy nem ismerjük egymást. néztem, ahogy a másik asztalnál udvarol valakinek, nézte, ahogy mással csókolózok, majd később, az átázott lepedőkön nevettünk a helyzeten.

s ezt mind öt éven keresztül.

elsétáltam az ajtó előtt; én, a komoly, hűséges, konform. éreztem, ahogyan a jelenlegi kemény énem körvonalai a húsomba vágnak. abba a puha, zsenge, játékos, huncut húsomba, amit megtagadok. rájöttem, mitől nem érzem magam teljesnek mostanában. kell a játék. nem bírok nélküle élni. pontosabban: nem tudok játék nélkül teljes életet élni. akármennyire kiegyensúlyozott, harmonikus és örömteli a kapcsolatom. nem a hűtlenség hiányzik. csak az adrenalin. de az nagyon.

2013. február 13., szerda

torz férfiuralom

az elmúlt hónapokban nem egyszer volt szerencsém
ugyanahhoz az elkeserítően stupid párbeszédhez
- csak hát különböző hímegyedekkel.

a lényege ugyanaz:
mondom én (nőként), hogy szerintem elkeserítő, mennyire nem tudnak főzni manapság a nők, arról nem beszélve, hogy az összes hasznos (nagyanyáink korában még használatos) házi praktika valahol elveszett a süllyesztőben. már nem használunk kamillás öblítést a hajunkra, hanem megveszünk valami drága szart, s rákenjük, mert jó volt a reklámja - pedig a natúr módszerek ezerszer jobban beválnak; már nem tudjuk, hogy a fehér pólóból a deo- meg izzadságfoltokat citromlével tökéletesen ki lehet venni, hanem megvásárolunk egy tasak port, amiben nem tudjuk mi van, de pont erre van kitalálva - és sorolhatnám a végtelenségig. ez a felvezető részemről egyben sunyi provokáció is, mert kíváncsi vagyok, mi a replikája erre egy modern férfinak.
sajnos általában az, hogy bekapják a csalit, s elkezdenek lovagolni azon, hogy a nők manapság nem értenek semmihez, amihez nőként kellene, aztán bevadulnak, s eljutnak oda, hogy a sok karrierista nő egy gombot sem tud felvarrni, inkább arra törekszik, hogy olyan magas pozíciókat töltsön be, ahol semmi keresnivalója - szóval kikönyököl ilyenkor minden pasiból a himsovén, s elkezdenek azon hőbörögni (ők, szegények), hogy nincs "feleségnek való anyag"; hisz mennyire vágynának arra, hogy frissen mosott, vasalt inget vehessenek fel, azzal elmenjenek munkába, s amikor hazajönnek, meleg étel várja őket, s az asszony nevelje otthon a gyerekeket, tökéletes háziasszony legyen, szerető anya és feleség, ne legyen semmi egyéb dolga, csak a háztartás a család bla-bla-bla.

mire felteszek egy egyszerű kérdést a magát áldozat szerepében sajnáló, és sebeit nyalogató hímnek:
- mondd, te meg tudsz szerelni egy csapot?
mire ő zavartan: - hátöööö... nem... DE (kezdi büszkén) megkeresném a pénzt arra, hogy majd fizessek egy szerelőt.
mire én: - na akkor majd remélem, a szerelő jól meg is döngeti az asszonyt, ahogy kell, ahogyan csak olyan fizikumú férfi képes rá, aki a fizikai munkát is bírja, ha kell.
___________________________________________________

ámulva nézem a sok barmot, aki elvárja, hogy a nő igazi Nő legyen, de az nem jut eszébe, hogy emellé nem ártana, ha ő is igazi Férfi lenne - amihez NEM kizárólag a pénzkeresés tartozik hozzá.

megvan ennek a süket pasas típusnak az idióta liba változata is:
- milyen férfira vágysz?
- szeretném, ha jóképű lenne, talpraesett, művelt, lenne kocsija, háza, sok pénze, imádna stb.
- és mondd, te mit lennél hajlandó cserébe adni?
- (kikerekedett szemekkel, bamba tekintettel nyafogja) hát magamat!
- (fuldokolva röhög)

ahogyan a mai fiatal lányok/nők többsége nem tud varrni, kötni, horgolni, szőni, főzni, sütni, eltenni stb., pont ugyanannyira a mai fiúk/férfiak nem tudnak faragni, fúrni, szerelni (max számítógépet - azt igen! de még azt sem mindegyik), meg sem tudják különböztetni a nullt a fázistól, hang alapján a betonfalat a téglától stb.

félre ne értsen senki ember fia, a fentieket cseppet sem feminista nézetekre alapozom (már megszoktam, hogy sokan azt hiszik, az vagyok, mert azt akarják kihallani belőle), sőt. ha valami vagyok, akkor inkább antifeminista.
nem hiszem azt, hogy a nők minden munkát el tudnak végezni, amit egy férfi; inkább azt, hogy a nő inkább való pedagógusnak, ápolónak, orvosnak, s a férfi mérnöknek, jogásznak, cowboynak.

mindenki foglalkozzék a maga dolgával, ne akarjon belekontárkodni másokéba, főleg, ha nem arra adott neki tehetséget a természet.
annyira többnek, jobbnak, faszábbnak akarunk tűnni, hogy lassan elkezd a legtöbb ember két dologra koncentrálni: mások munkájának a kritizálására, s a maguké túlmisztifikálására.

egy kérdést tegyél fel magadnak: ha megomlana a tech világ, teljesen használhatatlanná és fölöslegessé válna minden, amihez számítógép, szatelit és internet kell... TE mihez értenél? Photoshop, PHP, Java, adatbázisok, marketing, média stb. mind-mind esnének.
mi maradna, amihez értesz? milyen munkával tartanád fenn magadat/a családodat?

2013. január 16., szerda

(fenék)felismerés

sétálunk ki ma este a Gente-ből a Ferenc József úton
(frissek kedvéért Horea út/Kolozsvár), 
s becélozzuk az átjárót a Wesselényi út irányába
(Regele Ferdinand, ahol a Central van)
amikor meglátok egy olyan feneket, amely megragadja a figyelmem.
további női fenekek tulajdonosai társaságában álldogált és beszélgetett az átjárónál.
nem a fenék.
a lány.
megtorpanok.

mondom páromnak, menjünk inkább a másik átjáró fele.

az mégiscsak disznóság lenne, hogy az ő kezét fogom,
miközben egy olyan feneket bámulok magam előtt néhány méterrel,
amelyen már láttam rózsaszín bugyit, fehér bugyit, sárga bugyit,
sőt, láttam meztelenül, sőt, fogtam, paskoltam, markoltam, bámultam,
és még az isten tudja mit el nem követtem vele, gondoltam magamban.


a lány nem vett észre, hisz háttal állt - tkp. pont arról ismertem fel.
(na nem mintha az arcát nem azonosítanám be ugyanolyan könnyen)

akkor jutott eszembe egy tíz évvel ezelőtti párbeszéd:
hímnemű ismerős mondja: - láttalak tegnap
- hol?
- a kétágú előtt. de motoron ültél valami pasi mögött.
- akkor sisak volt rajtam.
- igen.
- akkor meg honnan tudtad, hogy én vagyok?
- ja hát felismertelek a fenekedről.
úgy buggyant ki a száján a kijelentés, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, 
hogy felismerhető vagyok a hátsómról (pedig csak nadrágban volt alkalma látni).

akkor nem értettem.
most már tudom, milyen az, amikor valakinek 
annyit bámulod/bámultad valamikor a hátulsó fertályát,
hogy kétszáz méterről tarkóncsap a felismerés, hogy "jééé! ez ő!".

2013. január 5., szombat

párkapcsapda

néha nem győzök csodálkozni azon,
hogy milyen bődületes marhaságokon csúsznak el párkapcsolatok,
s a bennük élő emberek...

a szerelem/kapcsolat gyakran személyiségzavarba,
de szinte mindig rossz döntésekbe löki azokat,
akik nem figyelnek, csak tátott szájjal, nyálazva
várják, hogy minden magától klappoljon,
s ha baj van, az megoldódjék magától.

nőstényeknél a kétségbeesés (hogy talán nem tudja megtartani a pasit),
és figyelem- meg szeretethiányból fakadó konfliktusgenerálás,
hímeknél meg a hisztire való ellenreakcióból fakadó
passzívitásból származó konfliktuskerülés a szarvas hibák.

soha véget nem érő ördögi körbe zuhan a pár azzal,
hogy a férfi minél konfliktuskerülőbb, a nő annál több konfliktust igyekszik generálni,
hogy az előbbit kizökkentse nyugalmából, hátha végre reagál, megszólal, tesz valamit;
amivel persze az ellenkezőjét éri el:
a szeretett hím mégjobban bezárkózik, s egyre több menekülési útvonalat tervez gondolatban
(aztán elég hamar gyakorlatba is fekteti ezeket: elhidegülés, hazugságok, megcsalás).

de ez az egész **** el is kell kezdődjék valahol.
az fizika törvényei alapján az anyag nem vész el, csak átalakul.
a párkapcsolatban az anyag te magad vagy. nem veszel el - csak eltévedsz -,
s az esztelen, nyomorult szerelem miatt át akarsz alakulni,
mert azt hiszed, a másik jobban fog szeretni, ha hozzá idomulsz.

a legnagyobb katasztrófa, ami történhet egy párkapcsolatban,
az, ha két fél elkezd hasonlítani egymásra.

legtöbbször a gyengébb elkezdi majmolni az erősebbet.
vagy az erősebb - ha nagyon szeret - legyengíti magát a gyenge kedvéért,
s egy szép napon arra ébredtek, hogy vagy felcserélődtek a szerepek,
viszont egyik sem képes autentikusan létezni a másik szerepében,
vagy pedig a párod annyira elkezdett hasonlítani rád, hogy vagy megunod
(ennyi erővel maszturbáció az egész, ha önmagad hasonmásával vagy kapcsolatban),
vagy meglátod benne az összes hibádat, amit visszataszítónak találsz,
s ugyan ki akar egy tükör mellett ébredni, amelyik a ronda valóságot mutatja?

a kapcsolat lényege az egyén változása és alakulása terén nem abban rejlik,
hogy ha kell, ha nem változzunk, mert mindenki mindig elégedetlen (mi magunk is),
hanem abban, hogy fejldődjünk. a változás és fejlődés nem ugyanaz!
az igazi szeretet a másik fejlődésének akarása.

azok az emberek, akik a párkapcsolatban megváltoztatni akarják a másikat,
nem pedig társuk fejlődését kívánják, frusztrált, kontrolláló, bizonytalan egyének,
ők előbb oldják meg problémáikat, majd állják ki az 1-2-3 éves próbát*,
s csak azt követően mondhatják, hogy érettek már egy egészséges kapcsolathoz.

hajlamosak vagyunk elfelejteni kik vagyunk, annyira akarunk kötődni valakihez.



de ne essünk abba a hibába se, hogy ne akarjunk fejlődni, felnőni, alakulni,
- s amennyire az egészséges - változni.

tudjátok, vannak azok a típusú emberek (többnyire pasik), 
akik azt hangoztatják, hogy ők bizony úgy vannak jól, ahogy vannak, 
s ha valaki nem fogadja el őket pont olyannak, az fújja fel.
amikor az ilyen alak már az ötvenedik csajt ejti ugyanezzel az ürüggyel,
érdemes elgondolkodnia azon, hogy ugyan mekkora az esélye annak,
hogy mindenki mással van baj, de vele semmi...
ők a gyávák, akik minden áron ennek az ellenkezőjét igyekszenek eljátszani,
mert képtelenek szembenézni legnagyobb hibájukkal.
s amíg ez nem történik meg, nem is lesznek soha boldogok, elégedettek.


* 1-2-3 éves próba:

  1. gondoskodj egy éven keresztül egy szobanövényről, 
  2. ezután két éven át egy háziállatról, 
  3. majd legyél legalább három évet kapcsolatban, anélkül, hogy az "elromlana".
Puritán Szemét

Névjegy létrehozása