2014. március 22., szombat

játszótársak

földszínten lakik.
az asztala az ablak alatt van.
egyik vasárnap délelőtt toljuk az asztalon, mint a hülyék.
lötyög a csészékben a kávé, az asztal ritmikusan ütődik neki a falnak.
gondolom magamban, kicsit sötét van itt, el kéne húzni a sötétítőt.
a kezeit az asztal széléről áthelyezem a derekamra,
jelezve, hogy tartson meg, mert hátradőlök.
megfog, de nem hagyja abba. az asztal döng tovább.
hátraengedem magam, s két kézzel szétrántom a sötétítőket.
agresszívan beáramlik a napfény, mindketten hunyorítunk,
de még mindig nem hagyjuk abba. az emberek járnak-kelnek az utcán
köpésnyire az ablaktól. miután kinyitja a szemét, látom, ahogyan
kék írisze közepén kalibrálnak a pupillák, szokják a fényt,
kinéz az ablakon (még mindig dönget) meglátja az embereket,
visszanéz rám, kitágulnak a pupillái, elvigyorogja magát, s tol tovább.
egyre intenzívebben. látom, hogy izgatja, hogy bármikor bárki benézhet.
nekem mondjuk csak a hátamat látnák, de ő az,
akinek szembe kell néznie a csodálkozó idegenekkel.
észre is veszem, hogy egyszer csak átnéz a vállam fölött,
és dob valakinek egy "mit nézel? nem láttál még ilyet?" pillantást.
nevetünk, nem hagyjuk abba. nevetve szeretkezünk tovább,
egy idő után megfeledkezve az ablakon túli világról.
Puritán Szemét

Névjegy létrehozása