játszótársak

földszínten lakik.
az asztala az ablak alatt van.
egyik vasárnap délelőtt toljuk az asztalon, mint a hülyék.
lötyög a csészékben a kávé, az asztal ritmikusan ütődik neki a falnak.
gondolom magamban, kicsit sötét van itt, el kéne húzni a sötétítőt.
a kezeit az asztal széléről áthelyezem a derekamra,
jelezve, hogy tartson meg, mert hátradőlök.
megfog, de nem hagyja abba. az asztal döng tovább.
hátraengedem magam, s két kézzel szétrántom a sötétítőket.
agresszívan beáramlik a napfény, mindketten hunyorítunk,
de még mindig nem hagyjuk abba. az emberek járnak-kelnek az utcán
köpésnyire az ablaktól. miután kinyitja a szemét, látom, ahogyan
kék írisze közepén kalibrálnak a pupillák, szokják a fényt,
kinéz az ablakon (még mindig dönget) meglátja az embereket,
visszanéz rám, kitágulnak a pupillái, elvigyorogja magát, s tol tovább.
egyre intenzívebben. látom, hogy izgatja, hogy bármikor bárki benézhet.
nekem mondjuk csak a hátamat látnák, de ő az,
akinek szembe kell néznie a csodálkozó idegenekkel.
észre is veszem, hogy egyszer csak átnéz a vállam fölött,
és dob valakinek egy "mit nézel? nem láttál még ilyet?" pillantást.
nevetünk, nem hagyjuk abba. nevetve szeretkezünk tovább,
egy idő után megfeledkezve az ablakon túli világról.