megbukott kísérlet

kábé fél éve azt hittem, rájöttem valamire:
nincs értelme játszmázni, játszani, lehet egyenesen is.
ha bejön,
mutasd ki.
ha kell,
szeresd.
add át magad az érzésnek.
szégyen, titkok és játszmák nélkül.
elegem lett a játékaimból. abból, hogy húzogatom a mézes madzagot az orruk előtt,
aztán amikor elég közel jönnek, rákoppintok a nózijukra, s elérem, hogy visszajöjjenek,
amikor pedig függővé váltak, elégedetten pórázt kötök rájuk, és kedvemre sétáltatom őket.
amíg meg nem unom, persze.

ki akartam próbálni, milyen enélkül.
amikor észreveszem, hogy tetszem neki,
nem úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy hergeljem a vadászösztönét,
hanem rámosolygok. hát miért ne, nem? cseppet sem hagzik veszélyesnek.
s ha már ugye a mosollyal zöldet kapott, s kezdeményez,
"hagyom magam", kedves vagyok, válaszolok, normálisan, őszintén,
nem pedig kitérő, titokzatos, semmitmondó, de jól hangzó
replikákkal korbácsolom tovább a kíváncsiságát,
hogy egy idő után a legegészségesebb elméjű emberből is
egy klinikailag diagnosztizálható obszesszív személyiségzavaros vadállatot faragjak,
akivel aztán saját beteg szórakozásomra eljátszhatom az oroszlánszelídítőt,
néha székkel böködve felé, s néha akár betéve a fejem a szájába,
mert úgyis tudom, hogy jól idomítottam, nem fog bántani.
kedves, figyelmes, gondoskodó, őszinte, természetes és főként NORMÁLIS lettem.
egy fél évre.

de

egyrészt
hiányzik a játék,
másrészt
két koppanás elég volt ahhoz, hogy rájöjjek,
igenis szeretek játszani.

sokkal nagyobb eséllyel találok bármikor egy mazochistát,
akinek pont az kell, amit én is élvezek csinálni,
mint egy olyan férfit, amilyenre szükségem van,
hogy kihozza belőlem (újra) a normális, kedves énemet,
ami természetesen létezik, nagyonis valós a maga kellemes konvencionalitásában,
de mindaddig unalmas, fölösleges és kockázatos, amíg nincs ki értelmet adjon neki.

szóval így.
back in the game.

első körben azt hiszem, elmegyek egy sztriptíz klubba.
ha valaki szeretne velem tartani, írjon privátban.