állati ösztönök

néha elnézem az embereket a gyorskajáldában:
állnak a sorban és vicsorítanak egymásra, anélkül, hogy tudatosítanák.
tolonganak, védik az eledelüket, miután hozzájutottak. elbújnak vele.
sunyiban piszkálják az orrukat a buszmegállóban.
vakaróznak. simogatják magukat (mert nyalni nem nagyon tudják).

ha jobban megfigyeljük, egyértelműen látszik az is, amikor egy hím
legszívesebben  rámászna a nőstényre: zihálni kezd, az ütőere szinte
kiszakítja a bőrt a nyakán, úgy lüktet, hatalmasra tágul a pupillája,
fel akarja falni a szemével (is), s bár visszafogja magát,
de megvan már a reflex aktus közben, hogy belekapszkodjon,
nehogy az elmeneküljön: cibálná a hajától fogva,
maga alá gyűri, gyakorlatilag lefogja, s úgy esik neki a legjobban,
ha sarokba szoríthatja, akár szó szerint, de az is megteszi,
ha csak falnak nyomja, vagy a földre, esetleg ágyra kényszeríti
nem hagyva a kardra döfött áldozatnak menekülési útvonalat.

a nőstény pedig, mint valami elszánt utód-gyár,
jelzi minden alkalommal, amikor felkészült a megtermékenyítésre:
játszik a hajával, kidülleszti a mellét, mutatva, hogy jó sokat tudna tejelni,
ringatja a csípőjét, hogy jelezze, szép formás, széles,
kifér rajta pár poronty, de bele is fér pár hímtag.
vágyik arra, hogy leteperjék és megtermékenyítsék.

az egész fogamzásgátlás egy vicc,
ami által "önmaga paródiájává" válik a szex.