elemista korunkban jártunk.
- tehettem volna ezt is idézőjelbe, de az az igazság,
hogy szerintem teljes értékű kapcsolat volt:
kézen fogva jártunk, csókolóztunk, tudtak róla a szüleink stb.
már huszonéves koromban is többször megfordult a fejemben,
hogy bárcsak minden érett férfi (?! pff!), akivel vagyok/lehetek,
úgy kiállna mellettem, mint ő annak idején 7-8 évesen.
képes volt harcolni értem - szó szerint.
azóta sem éreztem azt a furán kellemes szorongást, féltést,
mint amikor éppen miattam verekedett valakivel.
(habár nem sok okom volt félteni, mert makacs és erős egy példány,
nem emlékszem olyan alkalomra, amikor ő kapott volna ki :) )
tizennyolc év után találkoztunk. s most, hogy "nagykorú" lett az ismeretségünk
megkoronáztuk: bepótoltuk azt, amihez nem voltunk ivarérettek 8 évesen.
(nem részletezem. ...hacsak nincs valakinek ötlete,
hogy lehet részletezni a "tökéletes" fogalmát)
a mostani fejemmel azt gondolom, akkor aranyosak lehettünk, találtunk.
ő egy lelkiismeretes, komoly, céltudatos, talpraesett és lovagias "férfi" volt.
férfibb volt 7 évesen, mint bármelyik harmincas pasi, akit ma ismerek.
én pedig csintalan, izgága, kíváncsi, kacér rosszkislány voltam.
ő néha fegyelmezett engem, én néha megnevettettem őt.
szerintem egyikünk se sokat változott, mégse tudom elképzelni,
hogy most mit tudnánk kezdeni egymással...
jó lenne tudni, mit gondolnék erről az akkori fejemmel,
hisz a gyerekek nagyon tisztán látnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése