this is the time...

...by which most have been wed.

those who needed to get married, have done so.

with those who haven't, I drink.

babies popping out everywhere. which is, of course, grand,

I'm glad. really.

so I top my joy with an "unfollow".

if I want to f*ck, they assume I covertly want to get pregnant.

if I want to chat and get to know someone, they assume,
I'm looking for a husband.

if I don't wish to f*ck or chat, they assume
I'm either a lesbian, or depressed on account of being single.

a tough, individualistic, a bit too determined, but not only a bit weird

young woman like myself doesn't daydream about marriage and kids;

and yet, I have the feeling I'm being treated like I'm the one who's doing it wrong.

while they're secretly consumed with envy, craving my juicy freedom.

sometimes I run into married acquaintances,

and we have no common topics. none. zero.

not even the weather - because they're never out at night.

we'd need a separate post for all the mean things I('d) say to the ones

who have a kid - in their belly or in a stroller.

a few examples:

"let's stand a bit farther apart, so we don't ruin my shoes if your water breaks."

"is this yours? oh, right. silly question. it probably is. 

you never stuck me as someone, who'd walk around with someone else's kid.

what's it called again? I know, I ask every time, but can't for the life of me

memorize the ridiculous name you've given it."

"and? any plans already on which of your unfulfilled dreams

you're going to coerce this innocent creature into, and call it parenting?"

feel free to unfollow.

ez már az a kor

... amikor már az esküvők is lejártak.
mindenki megházasodott körülöttem, akinek meg kellett.
akinek nem, azokkal inni járunk.

hakra-vakra születnek a babák. ami nagyon jó, egyébként.
örvendek neki. tényleg.
többnyire megkoronázom örömömet egy "unfollow"-al.

ha b*ni akarok, azt hiszik, gyerek kell sunyiban.

ha beszélgetni akarok, azt hiszik, férjet keresek.

ha nem akarok b*ni vagy beszélgetni, azt hiszik,
elkapott a depresszió attól, hogy egyedülálló vagyok.

egy individualista, erős, kicsit túl határozott, s nem kicsit fura
fehérnép vagyok, akinek nem házasságon s gyereken jár az esze,
mégis az az érzésem, azt hiszik, én csinálom rosszul,
miközben sunyiban irigyelnek.

összefutok néha egyik-másik házas ismerőssel,
s egyáltalán nincs közös témánk. semmi. tényleg. nulla.
már az időjárás sem egy jó kiindulópont.

külön bejegyzést írhatnék a süket megjegyzéseimmel,
amiket várandósokon meg friss anyukákon követtem el.
néhány példa a legjobban sikerültekből:

"hallod, ellég nagy már a hasad, állj kicsit távolabb,
ha loccsan a magzatvized, ne b*szd el a cipőmet"

"ez a te babád? ja bocs. hülye kérdés, nulla pont, gondolom,
nem máséval kóricálsz. amúgy minek is hívják?
tudom, minden alkalommal megkérdezem, amikor összefutunk,
de nem bírom megjegyezni olyan hülye nevet adtál neki."

"na, s milyen beteljesületlen vágyaidat próbálod majd ráerőszakolni,
amit majd nevelésnek nevezel?"

nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy nem csak én osztom az "unfollow"-okat...

az apró dolgok varázsa

közelebb jön három méternél - elkezd izzadni a tenyerem,
s annyira tágul a pupillám, hogy részleges vakulást tapasztalok,
egy sötét folt közepén látom, mintha távcsövön keresztül nézném.
ránézek és HD-ban látom tízszeres zoom-al ahogyan a szája sarka rezdül,
sűrűbben pislog és elvörösödik egy kicsit minden alkalommal, amikor megmozdulok.

ránézek, miközben beszél - elkezd dadogni, elveszíti a fonalat.

ha az épületben vagy az utcán észreveszi, hogy közeledek,
megtorpan, elfelejti, merre tartott, szinte hallom a fejében a beakadt GPS-t:
"újratervezés".

egyszerre szólalunk meg, s gyakran ugyanazt akarjuk mondani.
mindenben gyanúsan egyetértünk, pedig egyikünk sem jópofizásból teszi.
néha ki sem mondjuk, hogy "én is" meg "szerintem is", mert túl sok lenne.
csak összenézünk és alig észrevehetően mosolygunk.

befejezi a mondataimat, majd amikor észereveszi, látványosan "megszólal"
az arcán a belső monológ, amiben megfogadja magának ezredszer,
hogy többet nem szólal meg, mert folyton lebukik, hogy túlságosan figyel.

mindent megjegyez, amit mondok, akkor is, ha másnak mondtam,
rég volt s ő csak véletlenül hallotta, mert amikor a többiekkel cigizünk,
pár méterre megáll tőlünk és látom, hogy néz és figyel, de úgy tesz, mintha nem is...

bármilyen kérésemre azonnal reagál, de úgy tesz, mintha mellékes lenne,
pedig tudom, hogy sokkal fontosabb dolgokat halaszt azért,
hogy az én kis jelentéktelen kívánságaimnak eleget tegyen.



nem akarok semmit. csak minél tovább élvezni ezt a táncot.

olyan, mint nyáron, kánikulában mezítláb beleállni egy langyos pocsolyába,
s érezni az alján leülepedett selymes, puha sarat, picit zavarossá tenni a vizet
tudva, hogy előbb-utóbb úgyis ki kell lépned belőle...
de most...
most olyan kellemes.