anno domini hedonizmus

a napokban egy olyan tömbházban jártam... ahol már jártam.

habár, amikor eljöttem onnan, már nehezebben.

átcikázott a most már komoly, megfontolt, kockázatkerülő, higgadt, hűségre kalibrált agyamon azon időszak történéseinek minden képkockája, ami már mind összeegyeztethetetlen azzal, aki most vagyok.

elhaladtam az ajtó előtt, amelyen néhány évvel ezelőtt reggel nyolckor kopogtam zihálva a szaladástól, s másik ajtó fele tartottam, ahol komoly, "felnőttes" dolgom volt, aminek távolról sincs semmi köze ahhoz a személyhez vagy hangulathoz, amiben akkor, azon a reggelen voltam.

átcseteltük az éjszakát, s miután leszögeztük, hogy képtelen vagyok szubmisszív lenni, de kíváncsi volnék, hogy rá tudom-e venni magam (ő annál is inkább, lévén, hogy egy domináns szadistáról van szó), megbeszéltük, hogy egy kis ideig ő parancsol. belementem a játékba. azonnal jött az utasítás, hogy nyolcra legyek az ajtója előtt. ezt kb. fél nyolckor mondta. ellöktem magam az asztaltól, a szőnyegeket felgyűrve rohantam zuhanyozni, dobáltam szét a ruhákat, a földre hajítottam a vizes törülközőt - máris nem én voltam, csupa olyan dolgot tettem, ami nem jellemző rám. felöltöztem, kabáttal a kezemben kiviharzottam az ajtón, s kivörösödve az izgalomtól lóhalálában szeltem a sikátorokat. 

nyolc előtt egy perccel kopogtam az ajtón. 

semmi válasz.

erősebben kopogok.

semmi.

hívom.

nem veszi fel.

hallom, hogy odabent cseng a telefonja.

meg voltam győződve, hogy ez az alázás az első lecke szubmisszivitásból. eldöntöttem, hogy nem adom fel, nem hagyom, hogy a büszkeségem elrontsa a játékot, mert persze, hogy ÉN, az alárendelődésre képtelen abban a pillanatban azt mondtam volna magamban, hogy "iiigen, kicsi barátom? na akkor csókolom.", s az életben nem válaszoltam volna, ha hív. de elnyomtam ezt az érzést, s lementem a tömbház elé. szétnéztem, s elindultam a legközelebbi kávézó (köpködő) irányába, amelyik ilyen korán nyitva van már. beültem, s rendeltem egy kávét. unottan bámultam én is a focimeccs ismétlését a szakmunkás úriemberekkel - akik már nem a képernyőt bámulták, hanem engem. nagyon nem illettem a képbe. az első félidőben megcsörren a telefonom. üzenet érkezik millió bocsánatkéréssel, hogy elaludt, ne haragudjak, csak ugye egész éjjel cseteltünk, álmos volt, s amíg várta, hogy érkezzek, ledőlt egy kicsit, s belealudt. ne haragudjak, menjek vissza, ha a közelben vagyok még. kifizettem a kriminálisan szar, már kihűlt kávét, s elindultam. útközben próbáltam lenyelni a csalódottságom. már nem szaladtam, csak álmosan sétáltam a tömbház fele. a kezdeti lelkesedés kihűlt, mint az a csésze zaccos kávé. az ajtó résre nyitva volt. frissen, illatosan, még vizes hajjal fogadott az előszobában. mezítláb, egy szál pólóban és farmerben. a nadrág nem volt felcipzározva. kikacsintott belőle a fanszőrzete, mint a CK reklámokban. a haragom megenyhült, a ruha lekerült. be se jutottunk a szobába. ott az előszobában elkezdődött a domináns-szubmisszív haláltánc. még cseten megbeszéltük a biztonsági szavakat, amiket nem is kellett soha használni. talán egyszer, amikor vitatkoztunk, s valamelyikünk valami bántót mondott.

szó sem volt soha kapcsolatról. a legsötétebb titkainkat osztottuk meg egymással, s annál is több olyan (morálisan) sötét dolgot követtünk el együtt, amit akkor sem írnék le ide, ha tényleg nem tudná senki, ki vagyok.

elmeséltük egymásnak a kalandjainkat. néha aktus közben. viccet űztünk mások szerelméből, mint valami szociopaták. minél jobban szeretett minket valaki, annál jobban szórakoztunk azon, hogy szegény mit szólna, ha látná, mekkorákat röhögünk rajta, így egymás mellett fekve, izzadtan, zihálva, két menet között. annyira kivetkőztünk magunkból, hogy az már nem csak a lélek meztelenségének minősült, hanem egyenesen élve nyúzásának. 

pezsgőztünk, táncoltunk a konyhában, boroztunk az erkélyen hajnalban, filmet néztünk kivetítőn, napfényes délelőttön szamosparti vendéglőben ettünk, utaztunk, jégkockákkal, bambuszpálcákkal játszottunk, a régi gyerekszobájában fajtalankodtunk, eljátszottuk a gyertyafényes, romantikus vacsorát olasz operával, piros kockás terítővel, s bár nem tudott főzni, tengeri gyümölcsös spagettit készített nekem, menyasszonyt loptunk esküvőn, részegen megjelent az ajtómban lehetetlen időpontokban, teát készítettem neki, amikor ágybanfekvő beteg volt, veszekedtünk, kibékültünk, egy házaspárból ő a feleséget, én a férjet fűztük be, tanított, három berendezetlen lakásban ittunk már a dobozok és felcsavart szőnyegek között, három pasit csaltam vele, nevettünk. sokat és nagyokat. 

s ezt mind titokban. amikor nyilvános helyen véletlenül összefutottunk - s ilyen nagyon sok volt, mintha a karma folyton egy helyre akart volna söpörni - összenéztünk, de nem köszöntünk. tettük magunkat, hogy nem ismerjük egymást. néztem, ahogy a másik asztalnál udvarol valakinek, nézte, ahogy mással csókolózok, majd később, az átázott lepedőkön nevettünk a helyzeten.

s ezt mind öt éven keresztül.

elsétáltam az ajtó előtt; én, a komoly, hűséges, konform. éreztem, ahogyan a jelenlegi kemény énem körvonalai a húsomba vágnak. abba a puha, zsenge, játékos, huncut húsomba, amit megtagadok. rájöttem, mitől nem érzem magam teljesnek mostanában. kell a játék. nem bírok nélküle élni. pontosabban: nem tudok játék nélkül teljes életet élni. akármennyire kiegyensúlyozott, harmonikus és örömteli a kapcsolatom. nem a hűtlenség hiányzik. csak az adrenalin. de az nagyon.

TED TALKS - Esther Perel: The secret to desire in a long-term relationship

(ezt kaptam tegnap egy kedves olvasótól. köszi.)

torz férfiuralom

az elmúlt hónapokban nem egyszer volt szerencsém
ugyanahhoz az elkeserítően stupid párbeszédhez
- csak hát különböző hímegyedekkel.

a lényege ugyanaz:
mondom én (nőként), hogy szerintem elkeserítő, mennyire nem tudnak főzni manapság a nők, arról nem beszélve, hogy az összes hasznos (nagyanyáink korában még használatos) házi praktika valahol elveszett a süllyesztőben. már nem használunk kamillás öblítést a hajunkra, hanem megveszünk valami drága szart, s rákenjük, mert jó volt a reklámja - pedig a natúr módszerek ezerszer jobban beválnak; már nem tudjuk, hogy a fehér pólóból a deo- meg izzadságfoltokat citromlével tökéletesen ki lehet venni, hanem megvásárolunk egy tasak port, amiben nem tudjuk mi van, de pont erre van kitalálva - és sorolhatnám a végtelenségig. ez a felvezető részemről egyben sunyi provokáció is, mert kíváncsi vagyok, mi a replikája erre egy modern férfinak.
sajnos általában az, hogy bekapják a csalit, s elkezdenek lovagolni azon, hogy a nők manapság nem értenek semmihez, amihez nőként kellene, aztán bevadulnak, s eljutnak oda, hogy a sok karrierista nő egy gombot sem tud felvarrni, inkább arra törekszik, hogy olyan magas pozíciókat töltsön be, ahol semmi keresnivalója - szóval kikönyököl ilyenkor minden pasiból a himsovén, s elkezdenek azon hőbörögni (ők, szegények), hogy nincs "feleségnek való anyag"; hisz mennyire vágynának arra, hogy frissen mosott, vasalt inget vehessenek fel, azzal elmenjenek munkába, s amikor hazajönnek, meleg étel várja őket, s az asszony nevelje otthon a gyerekeket, tökéletes háziasszony legyen, szerető anya és feleség, ne legyen semmi egyéb dolga, csak a háztartás a család bla-bla-bla.

mire felteszek egy egyszerű kérdést a magát áldozat szerepében sajnáló, és sebeit nyalogató hímnek:
- mondd, te meg tudsz szerelni egy csapot?
mire ő zavartan: - hátöööö... nem... DE (kezdi büszkén) megkeresném a pénzt arra, hogy majd fizessek egy szerelőt.
mire én: - na akkor majd remélem, a szerelő jól meg is döngeti az asszonyt, ahogy kell, ahogyan csak olyan fizikumú férfi képes rá, aki a fizikai munkát is bírja, ha kell.
___________________________________________________

ámulva nézem a sok barmot, aki elvárja, hogy a nő igazi Nő legyen, de az nem jut eszébe, hogy emellé nem ártana, ha ő is igazi Férfi lenne - amihez NEM kizárólag a pénzkeresés tartozik hozzá.

megvan ennek a süket pasas típusnak az idióta liba változata is:
- milyen férfira vágysz?
- szeretném, ha jóképű lenne, talpraesett, művelt, lenne kocsija, háza, sok pénze, imádna stb.
- és mondd, te mit lennél hajlandó cserébe adni?
- (kikerekedett szemekkel, bamba tekintettel nyafogja) hát magamat!
- (fuldokolva röhög)

ahogyan a mai fiatal lányok/nők többsége nem tud varrni, kötni, horgolni, szőni, főzni, sütni, eltenni stb., pont ugyanannyira a mai fiúk/férfiak nem tudnak faragni, fúrni, szerelni (max számítógépet - azt igen! de még azt sem mindegyik), meg sem tudják különböztetni a nullt a fázistól, hang alapján a betonfalat a téglától stb.

félre ne értsen senki ember fia, a fentieket cseppet sem feminista nézetekre alapozom (már megszoktam, hogy sokan azt hiszik, az vagyok, mert azt akarják kihallani belőle), sőt. ha valami vagyok, akkor inkább antifeminista.
nem hiszem azt, hogy a nők minden munkát el tudnak végezni, amit egy férfi; inkább azt, hogy a nő inkább való pedagógusnak, ápolónak, orvosnak, s a férfi mérnöknek, jogásznak, cowboynak.

mindenki foglalkozzék a maga dolgával, ne akarjon belekontárkodni másokéba, főleg, ha nem arra adott neki tehetséget a természet.
annyira többnek, jobbnak, faszábbnak akarunk tűnni, hogy lassan elkezd a legtöbb ember két dologra koncentrálni: mások munkájának a kritizálására, s a maguké túlmisztifikálására.

egy kérdést tegyél fel magadnak: ha megomlana a tech világ, teljesen használhatatlanná és fölöslegessé válna minden, amihez számítógép, szatelit és internet kell... TE mihez értenél? Photoshop, PHP, Java, adatbázisok, marketing, média stb. mind-mind esnének.
mi maradna, amihez értesz? milyen munkával tartanád fenn magadat/a családodat?