az apró dolgok varázsa

közelebb jön három méternél - elkezd izzadni a tenyerem,
s annyira tágul a pupillám, hogy részleges vakulást tapasztalok,
egy sötét folt közepén látom, mintha távcsövön keresztül nézném.
ránézek és HD-ban látom tízszeres zoom-al ahogyan a szája sarka rezdül,
sűrűbben pislog és elvörösödik egy kicsit minden alkalommal, amikor megmozdulok.

ránézek, miközben beszél - elkezd dadogni, elveszíti a fonalat.

ha az épületben vagy az utcán észreveszi, hogy közeledek,
megtorpan, elfelejti, merre tartott, szinte hallom a fejében a beakadt GPS-t:
"újratervezés".

egyszerre szólalunk meg, s gyakran ugyanazt akarjuk mondani.
mindenben gyanúsan egyetértünk, pedig egyikünk sem jópofizásból teszi.
néha ki sem mondjuk, hogy "én is" meg "szerintem is", mert túl sok lenne.
csak összenézünk és alig észrevehetően mosolygunk.

befejezi a mondataimat, majd amikor észereveszi, látványosan "megszólal"
az arcán a belső monológ, amiben megfogadja magának ezredszer,
hogy többet nem szólal meg, mert folyton lebukik, hogy túlságosan figyel.

mindent megjegyez, amit mondok, akkor is, ha másnak mondtam,
rég volt s ő csak véletlenül hallotta, mert amikor a többiekkel cigizünk,
pár méterre megáll tőlünk és látom, hogy néz és figyel, de úgy tesz, mintha nem is...

bármilyen kérésemre azonnal reagál, de úgy tesz, mintha mellékes lenne,
pedig tudom, hogy sokkal fontosabb dolgokat halaszt azért,
hogy az én kis jelentéktelen kívánságaimnak eleget tegyen.



nem akarok semmit. csak minél tovább élvezni ezt a táncot.

olyan, mint nyáron, kánikulában mezítláb beleállni egy langyos pocsolyába,
s érezni az alján leülepedett selymes, puha sarat, picit zavarossá tenni a vizet
tudva, hogy előbb-utóbb úgyis ki kell lépned belőle...
de most...
most olyan kellemes.

A Bók

ezt most pont így írom meg félrészegen , félmztelenül, reggel nyolckor ahogy éppen hazajöttem s lehajigáltam a ruháimat az előszobában:

buli.

a(z egyik) szimpátiám valami szintje alatti csajra hajt. nem zavar különösebben, csak meglep,

mert tudja, hogy bejön nekem, s tudja, hogy tudom, hogy én is bejövök neki, 

mert a legutóbbi találkozáskor esetlenül, sután, s gyermetegen bár, 

de találkára hívott, amire végül nem került sor, mert úgy godoltam, 

ha nagyon komolyan gondolja, megkérdezi ismét, csak talán valamivel 

egyértelműbben, határozottabban. nem úgy, mintha valaki más kérdezné helyette, 

hogy "if you ever want to grab a coffee. maybe. just let me know. maybe. 

if you're in the mood to. let me know. and maybe. we... can. have. a. coffee. 

if you want to." és közben úgy vörösödött, mintha jobbról-balról pofoznám. 

pedig nem. csak kedvesen mosolyogtam. s türelmesen vártam, hogy befejezze 

véget nem érő mondatát/kérdését. mert tudtam, mit akar mondani, s nem akartam 

elbátortalanítani, mert hát mindigis az ilyen kis esetlen stréberelre buktam.

amikor a (kis)lány elmegy a mosdóba, odalépek a sráchoz (pedg korban s testben már férfi), s azt kérdezem "miért hajtasz egyértelműen szinted alatti csajra?", mire ő "because I don't think I'm man enough for you" mondta a cuki birminghami kiejtésével a kábé tökéletes kinézetű, orvosi mechatronikát végzett britt "hím", akit majdnem egy éve figyelek s próbálok megérteni. 
minden alkalommal, amikor találkozunk, globálpolitikáról, közel-keleti és vallási konfliktusokról, interkulturális kommunikációról és biokémiáról beszélgetünk, akkor is, ha egy undorítóan hangos buliban találkozunk. ha kell, kiabálunk,  megisrmételjük. üvöltve. csak hogy megértsük egymst. és ezt órákon keresztül. mindenki táncol, iszik és vadul körülöttünk. mi beszélgetünk. a tömeg kellős közepén. ordítva. dolgokról. amik nekünk fontosak. s mégis. reggel mással megyünk haza.

mert szerinte...

ő nem elég "férfi" nekem.

szépségadó

vannak emberek, akik annyira jól néznek ki,
hogy szerintem szépségadót kellene fizetniük.

mert a szép embereket mindenki szereti.
őket nem lehet nem szeretni.
akármit megbocsátunk nekik.
annyira szépek kívül, hogy
meg vagyunk győződve, belül is azok.
beléjük képzelünk mindenfélét.
jóindulatot, értelmet, varázst,
a kezünket, nemi szervünket.

"...van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek.

Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat

egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan

van valami magukat kellető, valami ringyószerű..." 

Márai

az értelmes, valóban jóindulatú emberek gyakran kifejezetten csúnyák.
elrondítja őket a gondolkodás, az aggódás, az, hogy szívükön viselik mások sorsát.
mély barázdák szántják át homlokukat,szemöldökük között

a gondterheltség medret váj magának.

"Még egy emelet magány.

Most írom homlokomra a ráncot,

amiről fölismerhetsz,

ha eltévedek.

Még egy emelet magány."

Hervay

újra beleolvastam régi kedvencembe, a Tonio Krögerbe.

emlékszem az érzésre, amit szorongva hordoztam magamban az iskola folyosóin, 

miután befejeztem ezt az elbeszélést egy nagyszünetben, 

arra, hogy utána (s azóta is) mennyire másképp néztem az emberekre, 

mennyire átértékelődött bennem a szépség fogalma. 

azóta nem tudok közömbösen nézni a szőkékre,

s félelemmel átitatott csodálattal figyelem a szép embereket.

(néha sztriptíz klubokban)

"Én bámulom a büszkéket és hidegeket, akik a nagy, 
a démoni szépség ösvényein kalandoznak,
és megvetik az „embereket” - de nem irigylem őket!" 
Thomas Mann - Tonio Kröger
csak 37 oldal, adj neki egy esélyt :)

matter over mind

mindannyian állatok vagyunk.

pláne én.

ha valakit megkívánok, elkapom s megdugom.

ez ilyen. bele kell nyugodni.

te vagy az antilop, én a vad.

kitartó, makacs és éhes vagyok.

nem férfiasság-nőiesség kérdése, ösztöné. 

erős az ösztönöm. mert mediterrán a lelki alkatom.

erős az ösztönöd, mert menekülsz.

kiszimatoltad, hogy ebbe beledöglesz.

izzadva, zihálva, vergődve,

karmaimmal a lapockádban, tépőfogaimmal az ütőereden.

kicsit meghalsz, majd újjászületsz

egy antilopnál felsőbbrendűbb, kecsesebb állattá.

azután is ott leszek, hogy újra bekerítselek,

hogy újra megöljelek. csak egy kicsit.

addig születsz újjá, amíg magad is ragadozóvá válsz.

és akkor kígyók leszünk. 

összefonódva. 

egymás farkába harapva.

felemésztjük egymást. 

újjászületünk.

újra és újra. amíg istenekké nem válunk.

évezredek, civilizációk születése és kimúlása múlva gondtalan istenekként ébredünk egy vasárnap reggelen. nyújtózkodik a bazsalikom az ablakpárkányon, lefőzöm a kávét, elmész nyitott ajtóval pisilni amíg megvetem az ágyat. 

odakint a nagyvilágban vadásszák egymást az állatok, miközben mi ráérősen kávézunk a privát olümposzunkon - elnéző mosollyal gyönyörködve a halandók suta harcain a legyőzhetetlen Ösztönnel.

a Puha meg a Kemény

buli. valami lepukkant egyetemista klubban, ahol nem jártam soha.
csodálkozom is, hogy ennyi év alatt elkerülte a figyelmem.

ők sem voltak még, de néhány órával ezelőtt - italozás közben,
a szinte üres kocsmában, a nagyon okos telefonjainkat matatva,
farrázási lehetőségeket keresgélve különböző aplikációkon s oldalakon,
bele kellett törődnünk a társasággal, hogy egy átlagos kedd estén,
ráadásul vizsgaidőszak közepén nem nagy a választék,
aligha találunk jobbat, hát abban állapodtunk, megnézzük ezt.

meg is bántuk az első öt percben. a zene nem valami isteni,
a klubtársaink nem valami agyba-főbe művelt egyének,
s annak ellenére, hogy mennyire nem elsőosztályú a buli,
mégis annyian dunsztolódunk idebent, hogy folyton azon kapjuk magunkat
kis nyolcfős társaságunkkal, hogy lépten-nyomon lépem, nyomom a másikat.

úgy ítéltük, könnyebb két embernek a másfél méterrel odébb lévő bárig
átverekedni magát a tömegen piát hozni, mint nyolcnak a húsz méterrel és
kilencven paraszttal odébb lévő kijáratig - távozni; hát nekifogtunk inni. ment is.
s bár az alkohol nem megoldás, zseniális kifogás mindenfélére, amit az ember
józanul nem tenne, csak részegen vagy részegnek vélten.

ennek eredményeképp úgy elkezdtünk tánc közben egymás között
kombinálódni és permutálódni, hogy egy adott pillanatban azon kapom magam,
hogy szendvicsben vagyok.
egyik kezemmel magam előtt matatom a francia lány puha, dimbes-dombos formás idomait,
másikkal magam mögött a német rügbis csávó kőkemény combját (nem csak a combja volt az).

annyira belemerülök ebbe a csodálatos kontrasztba, hogy szinte-szinte halucinálok.
Síva vagyok, kezeimben tartva egyszerre a teremtő és pusztító erőt, elképzelem,
hogy kettőnél jóval több kezem van, jusson egy-egy a lány kebleire, csípőjére, combjaira,
a férfi erős vállaira, karjaira, mellkasára, karoljak át és simogassak meg mindent rajtuk.

mindketten dörgölőznek, simulnak, hullámzanak, visszasimogatnak. négy kéz van rajtam,
mind a négy ugyanazt akarja, amit én. egybeolvadunk, hat kezünk van, már nem tudjuk
- mi hárman, mint eggyé vált test - hogy kinek a keze van az ágyékunk tájékán.

volt részem elég orgiában, meg mindenféle csoportos szexuális tevékenységben,
de eddig mindenképp ebben láttam a legtöbb potenciált, s az, hogy nem került sor rá,
csak mégérdekesebbé és mégkívánatosabbá tette.
amikor lejárt a buli, szépen hazamentünk mindannyian,
de hármunk tekintetében ott volt búcsúzáskor a "mi lett volna, ha...?"

tanárnő kérem...

a magyartanárommal kezdődött hetedikben.
egy éve volt még nyugdíjazásig, de nagyon nem az a nyugdíjas tata típus volt.
hiányzott a mutató ujján az egyik ujjperce - motoros balesetben hagyta el.
vagány srác lehetett huszonéves korában, ha még a hatvanas éveiben is
olyan szexi volt. sose buktam az idősebb férfiakra, inkább esek a pedofil,
mint a gerontofil kategóriába, de ő tényleg kifejezetten jó pasi volt.
nem voltam belezúgva, de csodáltam a fiatalos fittségét, humorát, huncutságát,
ami átszőtte a komoly, precíz, igényes, majdnem katonás tartását és férfiasságát.

középiskolában is megvolt a kedvenc, de ő teljesen más típus volt.
huszonéves, álmodozó, naív, altruista, érzékeny, kicsit gyenge, kicsit következetlen,
nem túl férfias, de ő talán pont az esetlenségével s a gyötrődéseivel fogott meg.

egyetemen (az elsőn) egy nő volt az, aki felkeltette az érdeklődésemet.
gyönyörű nő lehetett volna, ha aként viselkedett volna. ehelyett olyan
kisugárzása, viselkedése, stílusa (öltözködésben is) volt, mint egy nagyon
kívánatos fiatal srácnak.
eleinte feltűnt, hogy sokat figyel, gyakran rajtam felejti a szemét, megnézi a hátsómat,
amikor elfordulok, sőt, még azt is gyanítottam, hogy gyakran jobb jegyet ad,
mint amilyet érdemelnék. ezt az elméletemet le is teszteltem, amikor szándékosan
üres vizsgalapot adtam be félév végén (hajlandó voltam bevállalni a pótvizsgát,
csak próbáljam ki, mi lesz). hetest kaptam rá.
akkor már nem bírtam ki, utolsó óra után, amelyiken kiosztotta a kijavított vizsgadolgozatokat,
(már akiében volt mit javítani) bent maradtam, s amikor már csak kettesben voltunk,
ál-felháborodottan, kicsit kacéran rákérdeztem, hogy csak hetest ad a hátsómra?
elmosolyogta magát, becsatolta a katedrán heverő táskáját, a vállára dobta,
végigmért, mintha könyökig belém akarna nyúlni, s kiment az ajtón szó nélkül.
úgy éreztem magam, mintha megdugott, s otthagyott volna.

néhány nappal az eset után hajnali négy magasságában kellemesen cseverésztem egy
sötét lokál sötét sarkában egy Marseille-i fényképésszel, amikor megakadt a tekintetem
egy ismerős kék női szempáron, amint egy másik nő válla fölött nagyon néz.
markolta a csaj hátsóját, s amikor látta, hogy odanézek, szenvedélyes csókolózásba kezdett,
de végig le nem vette  a szemét rólam. a másik lány füle mellett tágra nyílt szemekkel,
hatalmasra nőtt pupillával nézett belém. mást taperolt, mégis úgy éreztem,
mintha engem erőszakolna. nem azért nevezem erőszaknak, mert ellenkeztem volna,
ha velem csinálja, hanem mert az az intenzitás, amivel nézni tudott, olyan volt,
mintha a tekintete száz meg száz kampóként rögzülne a húsomban, s húzna közelebb,
mint amikor a fákat hatalmas munkagépekhez kötve gyökerestűl tépik ki a földből.
nem tudtam levenni a szemem róla. pislogni sem mertem. tompának és távolinak hatott
a férfihang, ami franciául duruzsolt a fülembe, s bár a srác forró lehellete melegítette a fülemet,
akarva-akaratlanul az elmém azt játszotta, hogy helyettesítette
a pár méterrel odébb csókolózó tanárnőmével,
aki időközben annyira belefeledkezett a szemezésbe,
hogy észre sem vette, hogy a karjaiban lévő lány,
akinek még mindig játszik a nyelvével a szájában, elkezdett élvezni.
konkrétan orgazmusa volt. nyilvános helyen. remegett, megfeszült, zihált,
tompán nyőgött bele a közben velem farkasszemet néző nő szájába.
egy mindenki más számára észrevétlen szemezés akkora feszültséget generált a térben,
hogy egy harmadik személy elélvezett tőle, egy negyedik meg elkezdett
a merengő lány fülébe finom kis disznóságokat súgni.
mivel túl sokáig nem pislogtam, kicsordult a könny a szememből.
arra "ébredtem", hogy a srác letörli a könnycseppet az arcomról,
s aggódva kérdezi, mi a baj, csak nem bántott meg vaamivel, amit mondott?
megnyugtattam, hogy igazán semmi bajom nincs azzal,
ha szemérmetlen kis huncutságokat súgnak a fülembe franciául - kinek lenne?
felbátorodott, közelebb hajolt stb.
mire kiszállt a látómezőmből, a tanárnő meg a lány nem voltak ott.
mintha ott sem lettek volna soha. mások álltak azon a helyen, ahol azelőtt ők,
változtak az arcok, a fények, a zene, mintha meg sem történt volna az egész.
a tanárnőt sem láttam többet, mintha ő sem létezett volna soha
(mint utólag kiderült, következő félévben kiment külföldre doktorizni).

libidó egyenleg

már megvan egy éve, hogy hidegen hagy a szex.
nem érdekel, nem kell, nem kívánom.


eleinte azt hittem, hogy a párommal van valami bajom,
de elég rövid időn belül rájöttem, hogy ez marhaság.

aztán arra gondoltam, lehet, hogy fiziológiai oka van,
de nem, azon a téren is minden rendben.

a következő tippem a stressz volt (aki ismer, most röhög),
de voltam már sokkal feszültebb - annál többet ***tam.

hónapokon keresztül próbáltam rájönni, mi bajom.
már kezdtem saját magamat frigides poénokkal szívatni,
viccet űztem belőle, mert nem volt jobb ötletem, hogyan
ne görcsöljek rá annál jobban, mint amennyire indokolt.

elkezdtem nőknek kitalált vitaminokat szedni,
nemi vágyat serkentő összetevőkből főzni (aminek csak az lett a vége,
hogy a párom már mászott falra, nálam még mindig semmi),
(még)többet mozogni, mert az is pozitív hatással van a libidóra,
de semmi hatás, max. izomláz, amikor túlzásba vittem.
még a félrelépés, orgia, sztriptízbár-látogatás, csajozás ötlete is felmerült,
de mind elvetettem őket, mert... hát mert nem érdekelt a szex.

néhány hónapja beletörődtem.
jött egyik hétköznap a másik után, már nem is gondoltam rá...
amíg egy random pillanatban tarkón nem csapott a válasz.
anyummal beszélgettem, s szóba került egyik barátnője,
mire én nagyon ideges lettem, s közöltem vele,
hogy ki nem állhatom azt a hülye p*csát, ne is beszéljünk róla.
meglepődött, s kérdőn nézett, hogy mi bajom vele.
s elkezdtem mondani:
"emlékszel, múlt szeptemberben, amikor tartottátok a szülinapi partit 
s én is elmentem, ott volt, s azt mondta, hogy olyan szép a kisunokája,
menjek, majd nézzem meg, "vegyek mintát", s kezdett utalgatni arra,
hogy a lánya velem egykorú, s még így is kicsit későn jött a gyerek ahhoz képest..."
- ekkor leakadtam, vettem a táskámat, gyorsan elköszöntem anyumtól, s leléptem.
láttam, hogy levágta, mi a fáma, s tudtam, ha maradok, beszélnem kell róla. nem akartam.

hazajöttem, s órákat gondolkoztam a dolgon.
mióta is tettem stopra a szexuális életemet? pont azóta.
miért leszek ingerült, amikor szóba kerül a gyerekvállalás?
miért kerülöm a házas ismerőseimet?
miért van az, hogy még gondolni sem akarok arra,
hogy mi lenne, ha...? ha egyáltalán... ha egy kicsit is... akarnám. de nem akarom.
annyira frászom van a megtermékenyüléstől, hogy inkább meg sem közeltek semmit,
aminek 0,001 százalék spermium tartalma van. nem akarok anya lenni.
nem elvi kérdés. egyszerűen az utolsó porcikámnak sem hiányzik.
nem a testem miatt, nem az időm miatt, nem a jövőm miatt.
csak úgy. nem kell.

tisztelem s csodálom azokat a nőket, akik bátrak (vagy vakmerők) és gyereket vállalnak.
még egyet sem hallottam azt mondani, hogy megbánta. persze, egyesek nem mondják ki,
mert úgy érzik, nem lehetnek őszinték ebben. mégis... hogy hangzana?
pedig felmérések szerint sok kismamának vannak pillanatai,
amikor legszívesebben kiszaladna a világból, s hagyna mindent.
van, akinél csak pillanatok, van, akinél a kimerültség hónapjaiban üt be,
de van, akinek nem múlik el soha az érzés, hogy ő erre nem fizetett be.
kevés az olyan, de találkoztam már hasonló anyának a gyerekével.
nem akartam az a gyerek lenni, és nem szeretnék az az anya lenni.

the metapicture

anno domini hedonizmus

a napokban egy olyan tömbházban jártam... ahol már jártam.

habár, amikor eljöttem onnan, már nehezebben.

átcikázott a most már komoly, megfontolt, kockázatkerülő, higgadt, hűségre kalibrált agyamon azon időszak történéseinek minden képkockája, ami már mind összeegyeztethetetlen azzal, aki most vagyok.

elhaladtam az ajtó előtt, amelyen néhány évvel ezelőtt reggel nyolckor kopogtam zihálva a szaladástól, s másik ajtó fele tartottam, ahol komoly, "felnőttes" dolgom volt, aminek távolról sincs semmi köze ahhoz a személyhez vagy hangulathoz, amiben akkor, azon a reggelen voltam.

átcseteltük az éjszakát, s miután leszögeztük, hogy képtelen vagyok szubmisszív lenni, de kíváncsi volnék, hogy rá tudom-e venni magam (ő annál is inkább, lévén, hogy egy domináns szadistáról van szó), megbeszéltük, hogy egy kis ideig ő parancsol. belementem a játékba. azonnal jött az utasítás, hogy nyolcra legyek az ajtója előtt. ezt kb. fél nyolckor mondta. ellöktem magam az asztaltól, a szőnyegeket felgyűrve rohantam zuhanyozni, dobáltam szét a ruhákat, a földre hajítottam a vizes törülközőt - máris nem én voltam, csupa olyan dolgot tettem, ami nem jellemző rám. felöltöztem, kabáttal a kezemben kiviharzottam az ajtón, s kivörösödve az izgalomtól lóhalálában szeltem a sikátorokat. 

nyolc előtt egy perccel kopogtam az ajtón. 

semmi válasz.

erősebben kopogok.

semmi.

hívom.

nem veszi fel.

hallom, hogy odabent cseng a telefonja.

meg voltam győződve, hogy ez az alázás az első lecke szubmisszivitásból. eldöntöttem, hogy nem adom fel, nem hagyom, hogy a büszkeségem elrontsa a játékot, mert persze, hogy ÉN, az alárendelődésre képtelen abban a pillanatban azt mondtam volna magamban, hogy "iiigen, kicsi barátom? na akkor csókolom.", s az életben nem válaszoltam volna, ha hív. de elnyomtam ezt az érzést, s lementem a tömbház elé. szétnéztem, s elindultam a legközelebbi kávézó (köpködő) irányába, amelyik ilyen korán nyitva van már. beültem, s rendeltem egy kávét. unottan bámultam én is a focimeccs ismétlését a szakmunkás úriemberekkel - akik már nem a képernyőt bámulták, hanem engem. nagyon nem illettem a képbe. az első félidőben megcsörren a telefonom. üzenet érkezik millió bocsánatkéréssel, hogy elaludt, ne haragudjak, csak ugye egész éjjel cseteltünk, álmos volt, s amíg várta, hogy érkezzek, ledőlt egy kicsit, s belealudt. ne haragudjak, menjek vissza, ha a közelben vagyok még. kifizettem a kriminálisan szar, már kihűlt kávét, s elindultam. útközben próbáltam lenyelni a csalódottságom. már nem szaladtam, csak álmosan sétáltam a tömbház fele. a kezdeti lelkesedés kihűlt, mint az a csésze zaccos kávé. az ajtó résre nyitva volt. frissen, illatosan, még vizes hajjal fogadott az előszobában. mezítláb, egy szál pólóban és farmerben. a nadrág nem volt felcipzározva. kikacsintott belőle a fanszőrzete, mint a CK reklámokban. a haragom megenyhült, a ruha lekerült. be se jutottunk a szobába. ott az előszobában elkezdődött a domináns-szubmisszív haláltánc. még cseten megbeszéltük a biztonsági szavakat, amiket nem is kellett soha használni. talán egyszer, amikor vitatkoztunk, s valamelyikünk valami bántót mondott.

szó sem volt soha kapcsolatról. a legsötétebb titkainkat osztottuk meg egymással, s annál is több olyan (morálisan) sötét dolgot követtünk el együtt, amit akkor sem írnék le ide, ha tényleg nem tudná senki, ki vagyok.

elmeséltük egymásnak a kalandjainkat. néha aktus közben. viccet űztünk mások szerelméből, mint valami szociopaták. minél jobban szeretett minket valaki, annál jobban szórakoztunk azon, hogy szegény mit szólna, ha látná, mekkorákat röhögünk rajta, így egymás mellett fekve, izzadtan, zihálva, két menet között. annyira kivetkőztünk magunkból, hogy az már nem csak a lélek meztelenségének minősült, hanem egyenesen élve nyúzásának. 

pezsgőztünk, táncoltunk a konyhában, boroztunk az erkélyen hajnalban, filmet néztünk kivetítőn, napfényes délelőttön szamosparti vendéglőben ettünk, utaztunk, jégkockákkal, bambuszpálcákkal játszottunk, a régi gyerekszobájában fajtalankodtunk, eljátszottuk a gyertyafényes, romantikus vacsorát olasz operával, piros kockás terítővel, s bár nem tudott főzni, tengeri gyümölcsös spagettit készített nekem, menyasszonyt loptunk esküvőn, részegen megjelent az ajtómban lehetetlen időpontokban, teát készítettem neki, amikor ágybanfekvő beteg volt, veszekedtünk, kibékültünk, egy házaspárból ő a feleséget, én a férjet fűztük be, tanított, három berendezetlen lakásban ittunk már a dobozok és felcsavart szőnyegek között, három pasit csaltam vele, nevettünk. sokat és nagyokat. 

s ezt mind titokban. amikor nyilvános helyen véletlenül összefutottunk - s ilyen nagyon sok volt, mintha a karma folyton egy helyre akart volna söpörni - összenéztünk, de nem köszöntünk. tettük magunkat, hogy nem ismerjük egymást. néztem, ahogy a másik asztalnál udvarol valakinek, nézte, ahogy mással csókolózok, majd később, az átázott lepedőkön nevettünk a helyzeten.

s ezt mind öt éven keresztül.

elsétáltam az ajtó előtt; én, a komoly, hűséges, konform. éreztem, ahogyan a jelenlegi kemény énem körvonalai a húsomba vágnak. abba a puha, zsenge, játékos, huncut húsomba, amit megtagadok. rájöttem, mitől nem érzem magam teljesnek mostanában. kell a játék. nem bírok nélküle élni. pontosabban: nem tudok játék nélkül teljes életet élni. akármennyire kiegyensúlyozott, harmonikus és örömteli a kapcsolatom. nem a hűtlenség hiányzik. csak az adrenalin. de az nagyon.

belle

reggel osonok be a szobába csendben.

már kabátban.

csak a tolltartómért mentem be.

óvatosan becsúsztattam a táskámba,

és macskás, halk léptekkel közelítek az ajtó fele a félhomályban.

kezdődik a napom.

az övé csak később, ezért még hagyom aludni.

legalábbis azt hiszem, alszik

amíg meg nem szólal csendben.

"szép vagy ma" mondja bágyadt hangon.

visszanézek 

mosolyog. még félálomban van, látszik.

zavartan viszamosolygok.

és suttogok egy bátortalan "köszönöm"-öt

- amikor az ajtót már kívülről becsuktam.

egy ideig fogom még a kilincset.

figyelem a szívdobogásom,

és azon merengek,

milyen szívesen megosztanám most 

ezt az érzést a világ összes nőjével:

megkérdőjelezhetetlenül, visszavonhatatlanul, határozottan, 

mégis gyengéden és sokatmondóan szépnek tituláltatni...

...egy akármilyen hétköznapi reggelen.

nyílt levél

édesanyámnak két olyan tanácsa volt,
amit örökre magamban hordozok,
s amikor csak tehetem, megfogadom:

merj mindent megtenni, ami nem halálos és

nem okozol vele kárt sem másban, sem magadban.

ezekből mindig tanulsz valamit, s talán ez az élet értelme.

az emlékeidet, amiket magaddal viszel majd (és semmi mást), 

te álmodod meg és váltod valóra. rajtad áll, mennyire élsz teljes életet.

amikor valamit nem tudsz kezelni, nem találod a fogását, nem leled a helyét, 

írd ki magadból. egyszerű: nekifogsz, és addig írsz, 

amíg megérted és megkönnyebbülsz.

ne cipelj olyan terhet, 

amit akár le is tehetsz.

(ezért is lett ez a blog anno...)

____________________________________________________________

Kedves,

nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, 

ha csak egy pillanatig is félretesszük a büszkeségünket.

az elmúlt négy hónapban többször is azt álmodtam, 

hogy gyerekek vagyunk. tiszták és őszinték.

elmosódott képeket láttam személyiség, körülmények,

elvárások és játszmák előtti időkből, amikor még nem

harap, üt, rúg, kapálózik, kerget vagy menekül a lélek.

csak figyel. nyitva van, mint mediterrán halászfaluban a bejárati ajtó.

csak egy lenge függönyt ringat a langyos, párás szellő.

bárki bemehetne, ha akar, s a ház bizalommal vár. sőt. remél.

úgy lett volna jó nyitva lenni egymásnak.

ehelyett te azt haraptad, hogy úgyse tetszem,

én meg azt karmoltam, hogy úgyis csak játszottam.

olyan kellemetlenül fura biztosan tudni, hogy lehetett volna,

lett volna helyünk egymásban, ha a büszkeségünk hagyta volna.

de ezek a tüskék, amik nem engedtek közel egymáshoz

pontosan azok a terhek, amiket valamikor otthagyhattunk volna,

de cipelünk. lándzsák, kardok, esetleg pajzsok, amiket sajnáltunk

otthagyni a csatatéren - azok után a harcok után, amiket megvívtunk.

most hordozzuk. rozsdáznak, és semmi másra nem jók, csak arra,

hogy mi kifáradjunk, mások meg folyton beleszaladjanak valamelyikbe.

legszívesebben visszatérnék az első teázásunkhoz.

ugyanúgy végigülném, és mosolyogva hallgatnálak.

csodálnám, milyen tisztán csillog a szemed, miközben adni próbálsz magadból,

aztán hálásan megköszönném, hosszan megcsókolnám a homlokod,

elmondanám, hogy nagyon tudnálak szeretni, csak kár, hogy nincs értelme.

és elsétálnék.

ahogyan most.

_________________________________________________________

ha nem tévedek, ezt nekem szántad.

meghatott. (ami tudod, hogy ritka...)

köszönöm.

sexting

egy egész napos szexting után az úriemberrel este nem tudtam elaludni.
kísértettek a szexjelenetek, mint kisgyereket a szörnyek horrorfilmnézés után.
két órát forgolódtam, a pulzusom 100 volt (lemértem), a fülemben dobogott a szívem,

és zaklattak a homályos árnyékokból éles képekbe tisztuló jelenetek 

amint becsuktam a szemem, szédítő sebességgel villantak be a képek, hangok, illatok:

a szoknyám alá mohón felnyúló kéz, langyos, nedves, gyengéd harapás a nyakamon

(mint amikor nyakon öntik az embert egy tál húslevessel - ez nem tudom, miért ugrott be)

egy cipzár türelmetlen lehúzásának hangja a félhomályban, csapódó ajtó,

szakadó textil, elpattanó inggombok, amik játékosan koppannak, majd gurulnak a padlón,

zihálás, majd ritmikus döngés, amint az asztal, amin pakol, ütődik neki a falnak, 

a vad, állati hördülései, morgásai, hörgései, 

s azok a cuppogó, fröccsenő, lefetyelő hangok, 

amikor próbál mindenestől betömni a szájába.

ha teljesen sötét van, az ember lánya megijed 

egy idő után, hogy miféle állat támadta meg?!

(ami kifejezetten jó érzés! :D )

közben pedig a nyárillat. 

nem találkoztam még hímmel, 

akinek ennyire gyengéd, késői 
nyárra emlékeztető illata lett volna,

meg kislányosan lágy tapintású haja,

s gyermetegen játékos nevetése -

erős kontrasztban 
a nyakáig érő 
dús mellszőrzettel, 

és a vadsággal, amivel 
leteper és reggelig rak.

annyira fárasztó volt gondolkodni (vagy arra koncentrálni, hogy ne gondolkodjak),
mint egy harcos pitbullt sétáltatni: rángattak és húztak a képek amerre csak akartak;
beakadt a kezem a pórázba, nem tudtam elengedni, így csak repültem utánuk magatehetetlenül...

"két párnám van, nem hiába"

egy kis ZENE szövegestől,
mert most annyira passzol:

"két párnám van

nem hiába

az egyik valakire várna

de én ilyen kurva vagyok

párnát senkinek se adok..."

Murányi Tóni