már megvan egy éve, hogy hidegen hagy a szex.
nem érdekel, nem kell, nem kívánom.
eleinte azt hittem, hogy a párommal van valami bajom,
de elég rövid időn belül rájöttem, hogy ez marhaság.
aztán arra gondoltam, lehet, hogy fiziológiai oka van,
de nem, azon a téren is minden rendben.
a következő tippem a stressz volt (aki ismer, most röhög),
de voltam már sokkal feszültebb - annál többet ***tam.
hónapokon keresztül próbáltam rájönni, mi bajom.
már kezdtem saját magamat frigides poénokkal szívatni,
viccet űztem belőle, mert nem volt jobb ötletem, hogyan
ne görcsöljek rá annál jobban, mint amennyire indokolt.
elkezdtem nőknek kitalált vitaminokat szedni,
nemi vágyat serkentő összetevőkből főzni (aminek csak az lett a vége,
hogy a párom már mászott falra, nálam még mindig semmi),
(még)többet mozogni, mert az is pozitív hatással van a libidóra,
de semmi hatás, max. izomláz, amikor túlzásba vittem.
még a félrelépés, orgia, sztriptízbár-látogatás, csajozás ötlete is felmerült,
de mind elvetettem őket, mert... hát mert nem érdekelt a szex.
néhány hónapja beletörődtem.
jött egyik hétköznap a másik után, már nem is gondoltam rá...
amíg egy random pillanatban tarkón nem csapott a válasz.
anyummal beszélgettem, s szóba került egyik barátnője,
mire én nagyon ideges lettem, s közöltem vele,
hogy ki nem állhatom azt a hülye p*csát, ne is beszéljünk róla.
meglepődött, s kérdőn nézett, hogy mi bajom vele.
s elkezdtem mondani:
"emlékszel, múlt szeptemberben, amikor tartottátok a szülinapi partit
s én is elmentem, ott volt, s azt mondta, hogy olyan szép a kisunokája,
menjek, majd nézzem meg, "vegyek mintát", s kezdett utalgatni arra,
hogy a lánya velem egykorú, s még így is kicsit későn jött a gyerek ahhoz képest..."
- ekkor leakadtam, vettem a táskámat, gyorsan elköszöntem anyumtól, s leléptem.
láttam, hogy levágta, mi a fáma, s tudtam, ha maradok, beszélnem kell róla. nem akartam.
hazajöttem, s órákat gondolkoztam a dolgon.
mióta is tettem stopra a szexuális életemet? pont azóta.
miért leszek ingerült, amikor szóba kerül a gyerekvállalás?
miért kerülöm a házas ismerőseimet?
miért van az, hogy még gondolni sem akarok arra,
hogy mi lenne, ha...? ha egyáltalán... ha egy kicsit is... akarnám. de nem akarom.
annyira frászom van a megtermékenyüléstől, hogy inkább meg sem közeltek semmit,
aminek 0,001 százalék spermium tartalma van. nem akarok anya lenni.
nem elvi kérdés. egyszerűen az utolsó porcikámnak sem hiányzik.
nem a testem miatt, nem az időm miatt, nem a jövőm miatt.
csak úgy. nem kell.
tisztelem s csodálom azokat a nőket, akik bátrak (vagy vakmerők) és gyereket vállalnak.
még egyet sem hallottam azt mondani, hogy megbánta. persze, egyesek nem mondják ki,
mert úgy érzik, nem lehetnek őszinték ebben. mégis... hogy hangzana?
pedig felmérések szerint sok kismamának vannak pillanatai,
amikor legszívesebben kiszaladna a világból, s hagyna mindent.
van, akinél csak pillanatok, van, akinél a kimerültség hónapjaiban üt be,
de van, akinek nem múlik el soha az érzés, hogy ő erre nem fizetett be.
kevés az olyan, de találkoztam már hasonló anyának a gyerekével.
nem akartam az a gyerek lenni, és nem szeretnék az az anya lenni.
 |
| the metapicture |
